Az Orbán-rendszer leváltásához a Tisza Pártnál szélesebb népi mozgalomra van szükség, ugyanis az autoriter politikai rendszerek a legritkább esetben válthatók le pusztán választás segítségével. Orbánék eltökéltek abban, hogy bármilyen eszközt bevetnek azért, hogy hatalomban maradjanak, és eljutottunk oda, hogy a rendszer immáron nem demokratikus felhatalmazást keres a választásban, hanem a nyílt autoriter hatalom igazolását. Orbán Viktor tehát a diktatúrát választotta, nekünk pedig meg kell harcolni a demokráciáért!
Az orbáni hatalom olyan bel- és külpolitikai helyzetbe lavírozta magát, hogy a rendszer korrupciója, romlottsága, a vele szembeni felhalmozott elégedetlenség, valamint Magyarországnak a nyugati integrációból való kiszakítása és a putyinista érdekkörbe szorítása következtében egészen egyszerűen úgy érzik, hogy bármit megtehetnek (és meg is kell tegyenek) a hatalom megőrzése érdekében, hiszen akkora a vesztenivalójuk. Egy autoriter rendszerben (amelyben a félelem erői működnek, és nemcsak a társadalom, hanem a rendszer működtetői is rettegnek) aligha képzelhető el, hogy az autoriter vezető békésen átadja a hatalmat. Ez a sarokba szorítottság hihetetlenül veszélyes a magyar társadalomra, hiszen az orbáni propaganda által felépített hazugsággyár olyan párhuzamos valóságokat hozott lére, olyan mély gyűlöletet ültetett el a szembenálló csoportokban, hogy abból egy egyszerű kormányváltással aligha lesz kiút.
Ebben az írásban egyrészt amellett érvelek, hogy az Orbán-rendszer leváltásához a választással kikényszerített kormányváltás szükséges, de nem elégséges feltétel lehet. Másrészt egy olyan átfogó népi mozgalomra lenne szükség, amely szembenéz azzal, hogy mit tett az Orbán-rendszer a magyar állammal és társadalommal, valamint azzal, hogy ha a hatalom saját diktatórikus fordulatát akarja legitimálni a választással, akkor bizony harcolni kell a demokráciáért.
Az autoriter rezsimek nem válthatók le önmagában választással
Régóta meg vagyok arról győződve, hogy egy kiteljesedett autoriter politikai rendszer nem váltható le csak és kizárólag választás útján. Itt most nemcsak arról van szó, hogy az Orbán-rendszer által létrehozott választási rendszer, politika-finanszírozási megoldások, az állami és közösségi médiás kommunikációban látható erőfölény tisztán a rezsim érdekeit szolgálják, hanem sokkal inkább arról, hogy Orbánék létrehoztak egy olyan állampárti működésmódot, amellyel olyan módon torzították el a magyar állam közhatalmi és közigazgatási működését, amelyet immáron aligha lehet egyszerű kormányváltással helyreállítani. Az autoriter rendszerek leváltásában igenis lehet szerepe a választásnak (lásd a közép-kelet-európai rendszerváltások vagy Milošević esetét), de ezek mindig egy tágabb kontextusba, rendszerválságba és a rendszerrel szembeni lehető legszélesebb körű népi mozgalomba illeszkednek. Ezek miatt sohasem értettem azt, hogy Magyar Péter miért gondolja úgy, hogy pusztán elegendő a választásra apellálni, illetve, hogy ki lehet rekeszteni a korábbi ellenzéki erőket a rendszer leváltásának folyamatából (eközben pedig a korábbi szavazóikat erővel be lehet tagolni a Tisza Párt mögötti széles választási koalícióba). Mindezek ellenére úgy vélem, hogy meg kell adni minden lehetőséget a Tiszának a kormányváltásra, ugyanakkor meg vagyok arról is győződve, hogy csakis egy, a Tiszánál jóval szélesebb népi mozgalom hozhat valódi rendszerváltást.
A jog fegyverré alakítása
Az Orbán-rendszer által alkotott jog hatálya alatt aligha érezheti bárki magát biztonságban: magánszemély, civil vagy szakmai szervezet, gazdasági társaság, politikus vagy egyszerű választópolgár, tehát bárki lehet a látszólagosan jogi formába öntött, valójában a politikai vezető színtiszta politikai akaratát megtestesítő gyűlöletpropaganda áldozata. A magyar jog elveszítette közjószág jellegét, nem a közkincsünk többé, hanem az Orbán-rendszer által privatizált politikai „tömegpusztító” fegyverként működik. Egy ilyen hatalmat pusztán az általa létrehozott választási rendszer kijátszásával nem lehet megdönteni, továbbá bizonyosak lehetünk abban is, hogy ha valaki arra vetemedik, hogy a jogot mások ellen fordítsa, akkor igen sok vesztenivalója lehet. A fegyverként alkalmazott jog általános kerete a rendkívüli jogrend volt, ahol a miniszterelnök az általa uralt kormányrendeletekkel gyakorlatilag bármit megtehetett, és a magyar parlamentarizmus maradékainak működését is felfüggesztve, törvényeket felülírva folytatta a rendeleti kormányzást.
Azt, hogy komoly gond van, hogy az Orbán-rendszer lényegében „alkotmányos diktatúrát” vezetett be, már a tizenöt, egyre radikálisabb irányt vevő Alaptörvény-módosításból sejthettük. Azt viszont, hogy meddig képes elmenni a rendszer a jog fegyverré alakítását tekintve, csak akkor tudtuk meg, amikor a miniszterelnök mind a Szőlő utcai tragédiát, mind pedig az önkormányzati szolidaritási hozzájárulás kapcsán kialakult jogvitát úgy akarta elrendezni, hogy a jogállamiságot garantáló alapvető törvényeket írt felül rendelettel, illetve visszaható hatállyal. Intézményi oldalról az orbánizmus állampárti megtestesülése és a jog fegyverként való működtetésének legfőbb útjelzője a Szuverenitásvédelmi Hivatal. Az már kortünet, hogy egy olyan rezsim hozott létre hivatalt a (nemlétező) szuverenitása védelmére, amely mind a trumpizmus, mind a putyinizmus számára kiszolgáltatta a saját országát és társadalmát – lemondva ezzel saját szuverenitásáról.
Az állandó háborús fenyegetés és a magyar putyinizmus mint hazaárulás
Az Orbán-rendszer már 2022 előtt is egy olyan fullasztó légkört hozott létre, amelynek fő funkciója a morális pánik és az állandó rettegés volt. Félni az ide valójában soha letelepedni nem vágyó bevándorlóktól, a civilektől, a „másoktól” (bármit is jelentsen ez), a hajléktalanoktól, a Nyugattól, az ellenzéktől. Az ukrajnai orosz agresszió nyomán azonban megváltozott valami, s a félelem tárgya immáron nem valamiféle „más” lett, hanem nagyon is ismerős: saját magunk, pontosabban a „belső ellenségnek” bélyegzettek. Az orbáni propaganda a magyar társadalmat saját maga ellen játssza ki, végletesen elidegeníti egymástól a különféle politikai nézeteket vallókat, és a háborús pszichózist arra használja fel, hogy a külső és belső ellenséget összemosva gyakorlatilag bárhol hazaárulót képes vizionálni. Ennek kerete a putyinizmus elméleti, ideológiai, geopolitikai és persze többek között az energetikában (olaj, földgáz, atomenergia) megtestesülő beszivárgása az Orbán-rendszerbe. Beszélhet a rezsim „keleti nyitásról”, „konnektivitásról”, multipoláris világrendről”, „világrendszerváltásról”, a lezajlott fordulat lényege mégiscsak az, hogy Orbán azért lett illiberális és szélsőjobboldali autoriter politikai vezető, mert a Putyin által kínált minták alapján sokkal könnyebb egy olyan rendszerben megtartani a hatalmat, ahol az állampárttá alakult hegemón centrum lényegében bármit megtehet.
A háborús pszichózis és a putyinizmus az ukrajnai katasztrófával összeért, és minden eddiginél jobban bebizonyosodott: az Orbán-rendszer a putyinista érdekek legfőbb megtestesítője és lobbistája az EU-ban és a NATO-ban. Ma pedig már ott tartunk, hogy az orosz rezsim nyíltan avatkozik be (mind elnöki szinten, mind pedig feltehetően operatív eszközökkel) az Orbán-rendszer fennmaradása érdekében. Úgy vélem tehát, hogy mindez önmagában is elegendő annak a drámai szempontnak a kijelentéséhez, hogy az Orbán-rendszer működtetői elárulták a saját hazájukat és az európai szövetségesi rendszert, s minderre rárakódik az, hogy rezsim a propaganda és a gyűlöletpolitika eszközével képes volt átalakítani a támogatóik meggyőződését, kialakította a putyinizmus hazai társadalmi hátországát. Nem lehet tehát véletlen, hogy az Orbán-rendszer választási kampánya nem a magyar emberek mindennapi problémáiról, hanem geopolitikai és putyinista összeesküvés-elméletekről szól.
A diktatúra legitimálása
Ami az utóbbi időszakban a szemünk előtt zajlik, az nem demokratikus kormányzás, nem egy demokratikus kampány, hanem a diktatúra legitimálása. Fogalmazzunk tehát világosan: rendeleti úton (értsd: teljhatalommal) kormányozza Magyarországot egy olyan miniszterelnök, aki putyinista érdekek mentén cselekszik (értsd: egyáltalán nem szuverén). Hazugság és önmagunk becsapása lenne tehát magunkat azzal áltatni, hogy 2026-ban egy demokratikus választás lesz. Egyrészt maga az Orbán-rendszer alakította ki azokat az igazságtalan választási és finanszírozási feltételeket, amelyek a rendszer fennmaradásának kedveznek. Másrészt, ugyan elképzelhető, hogy a mindenkori győztest preferáló választási rendszerben a Tisza Párt által becsatornázott társadalmi elégedetlenség utat tör magának (ezért írtam azt, hogy meg kell adni minden lehetőséget a kormányváltáshoz), de ez az erő is kevés lehet annak az orbáni hatalomnak a leváltásához, amely minden tekintetben autoriter irányokba mozdult el és nincs számára visszaút.
Orbán Viktor putyinista érdekeket testesít meg az által, hogy a választási kampányban nem elsősorban belföldi ellenfeleivel, és már nem is elsősorban az EU vezetésével, hanem az ukrán politikával szemben határozza meg magát. Ideje kimondani: az Orbán-rendszer nem demokratikus felhatalmazást keres a választásban, hanem immáron a kifejlett autoriter rezsim tömegtámogatását kívánja demonstrálni.
Harcolhatunk-e demokráciáért?
Ott, ahol a hatalom minden tekintetben autoriter irányba mozdul el, nemcsak lehetőség, de egyfajta állampolgári kötelesség is a demokráciáért harcolni. Howard Zinn amerikai történész 1972-ben azt írta: „Nem a polgári engedetlenség a mi problémánk. A mi problémánk a polgári engedelmesség.” Elképzelhető tehát az, hogy az Orbán-rendszer leváltásának első lépése a felette aratott választási győzelem.
Ebben az írásban arra kívántam felhívni a figyelmet, hogy a rezsim utóbbi időszakban tetten érhető radikalizálódása azt bizonyítja, hogy az orbánizmus mindent meg fog tenni a hatalomban maradásért és ha a választáson kívül nem gondolkodunk egyéb eszközökben, akkor a rendszer manipulációi következtében nagyon könnyen találhatjuk magunkat olyan helyzetben, hogy a szavazást a rendszer önmaga önkénye szerint fogja értelmezni: ez lesz a „diktatúra választása”.
Milyen eszközök állnak tehát rendelkezésükre ahhoz, hogy harcoljunk a demokráciáért? Először is érdemes tudatosítani magunkban azt, hogy az autoriter rendszerrel szembeni harc korántsem ér véget a választással, hiszen a rendszer lebontása egy hosszú folyamat. Másrészt pedig ehhez a harchoz lenne szükség a Tisza Párton túlmutató népi tömegmozgalomra, amely képes a tömegtüntetés és akár a tömegsztrájk eszközével elérni a rendszer bukását és azt, hogy kormányozható maradjon az ország. Ugyanis a mostani kampány alapján nem lehet afelől kétségünk, hogy az Orbán-rendszer mögött olyan belföldi és külföldi érdekek állnak, amelyek bármilyen eszközt hajlandó bevetni a hatalomért mind a választás előtt és során, mint pedig azt követően. Nem lehetünk tehát biztosak abban, hogy egy lehetséges ellenzéki választási győzelem elhozza a várva várt katarzis: egy beágyazott autokrácia lebontása hosszabb folyamatot és elkötelezett társadalmi ellenállást követelhet meg. Készen kell tehát állni bármilyen olyan békés engedetlenségre, amellyel megakadályozhatjuk a putyinizmus európai előretörését és az Orbán-rendszer putyinista fordulatának stabilizálódását.
A szerző jogász, politológus
