A politikusok előszeretettel célozgatnak arra, kik a nemzet része és kik nem, vagy éppen ki a hazaáruló, Akárhogy is, a nemzeti ünnepeink már hosszú ideje nem az összetartozásról szólnak, hanem a széttagoltságot szimbolizálják. Hogyan jutottunk idáig? Mennyi ebben a társadalom és a politikai szféra felelőssége? Mekkora az esély a hidak kiépítésére, amire egyre szélesebb a társadalmi igény? Mikor lesznek végre derűs, békés nemzeti ünnepeink? A kérdéskörről Antal Attila politológussal készítettünk videóinterjút a Nemzeti Múzeumnál.
Hogyan vesztettük el a nemzeti ünnepeinket? Mi volt az a folyamat, amelyben szép lassan a politikai ellenségeskedés fórumává váltak?
Ennek nyilván sok oka van. Fölvázolható azért egy történeti kontextus. A rendszerváltó helyzet megterhelte a közép-kelet-európai társadalmakat, s benne a miénket is. A rendszerváltáskor jó remény lehetett, hogy ez a politikai közösség, amelyet a huszadik század nagyon sokfelé széttört, sokféle személyes, családi, közösségi, ideológiai hordalékkal terhelt meg, valamilyen formában egy politikai legkisebb közös többszörös köré szerveződjön. Azt szokták mondani, a nemzet összeabroncsozza a politikai közösséget. És bármilyen furcsa, magának a Kádár-rendszernek is volt olyan kontextusa, amely politikai, szocializációs, nemzetállami elvek, struktúrák tiszteletben tartásán alapult. A rendszerváltó periódusban látható egy felfelé ívelése ennek a történetnek. Aztán ahogy a rendszerváltás lezajlott, elindult a politikai adok-kapok, hogy ki és milyen formában része a nemzetnek, jött a klasszikus népi-urbánus vita meg hasonlók, és mindez elkezdett lerakódni.
A liberális oldalnak ezek a nemzeti ünnepek túlságosan nemzetiek, a jobboldal ünnepe, mutogatják a piros-fehér-zöldet, és megfordítva: ha 1956-ot a baloldal a szociális kérdések felől akarja megközelíteni, azt kapja meg, hogy nemzetietlen.
Azért ha 2006 után nézzük a liberális-progresszív oldalt, látunk pozitív törekvéseket is. Mind az intézményes, mind a társadalmi baloldal megpróbál gesztusokat elfogadni, és maga is gyakorolni, és a nemzet részeként igyekszik magát aposztrofálni. Ez fontos dolog. A nemzeti tematikáról szerintem a baloldal nem mondhat le, még ha alapvetően egy nemzetközi kontextusban próbálta-próbálja is magát mindig elhelyezni. Nem lehet beletörődni, hogy itt egy kiszorítósdi van. A szociális tematika kérdése, ami az előbb elhangzott, szerintem kulcsfontosságú. A szabadság üzenete akár 1956, akár 1848 vonatkozásában nyilván elkerülhetetlen, de nincs egyéni vagy társadalmi szabadság szociális biztonság nélkül. Ebben a tekintetben a liberális álláspont és a most kormányzó jobboldalnak az álláspontja között kell hogy legyen egy baloldali megközelítés is. A baloldaliságnak, a baloldali tartalmaknak az újraelfogadása, a nemzet társadalmi-szociális közösségként való aposztrofálása. Hogy nemcsak az emberi jogok vannak, mint liberális aspektus, és nem csak egyfajta hagyományréteg van, ahogy a konzervatívok mondják, hanem létezik egy nagyon erős társadalmi kohézió is. Vagy kellene, hogy létezzen. Ez szintén inkább közelítene, mint távolítana.
Ugyanakkor most már a legutóbbi nem is tudom, hány évben mintha ezek a nem egységes nemzeti ünnepek kifejeznének valami mozgalmi kényelmességet is. Mikor is tüntessünk? Mikor fejezzük ki az elégedetlenségünket? Mikor tudjuk a saját híveinket kivinni az utcára? Hát amikor úgyis ünnepnap van, játsszuk el az egészet március 15-én vagy október 23-án. Hiszen úgysem sikerülne szerveznünk egy rendes tüntetést mondjuk november másodikára.
Valóban meg lehetne fogalmazni, hogy van egy alibiző jellege ezeknek a nemzeti ünnepeknek. Letudjuk. Van egy társadalmi bázisunk, illeszkedünk a polarizációs tendenciákba, és így tulajdonképpen megmarad a káposzta is. Van nemzeti narratívánk, és demonstráltuk azt is, hogy tömegek állnak mögöttünk. Ez valóban veszélyes játék, és kontraproduktív is lehet.
Kattintson és regisztráljon a videó megnézéséhez és a teljes cikk elolvasásához a mobil Népszaván! Egy hétig szabad a betekintés.
Miért rombolja a társadalmat, amit az Orbán-kormány művel?
Hogyan lehetne megszervezni azt a március 15-i ünnepet, amelyet mindenki magáénak érez?
Miért van szükség most egy jó értelemben vett nemzetközpontúságra?
– derül ki cikkünkből még.
