2022 kétségtelenül a háborúról szólt. Pontosabban arról, hogy nyíltan fegyveressé vált egy igen régóta tartó konfliktus, amely felé Magyarország folyamatosan sodródik. Ha ez nem is feltétlenül a putyini agresszióba való nyílt belebonyolódás lesz, akkor is egészen nyilvánvaló – és ezt a háború alapvetően eltérő értelmezései minden eddiginél jobban megmutatták – politikai közösségünk életveszélyesen megosztott, és a táborok közötti szakadékok percről-percre mélyülnek. Nemzeti egység sohasem lesz, de ha a világhelyzet által determinált ellenségnek tekintjük egymást, akkor a szomszédos háború, de főleg annak geopolitikai realitása itthon fog polgárháborúhoz hasonló szembenálláshoz vezetni. Eközben a baloldal beszorult az atlantista és putyinista héják közé, és szinte semmilyen módon nem tudta követelni a békét.
2022-ben számomra megdöbbentő erővel hatott, hogy a hazai közegben mennyire nem lehet a béke mellett érvelni, hiszen az atlantista tábor rögtön putyinistának bélyegez. Az Orbán-rendszer pedig hiába áll ki szavak szintjén a béke mellett, Orbán annyira összenőtt a putyini rendszerrel, hogy egyrészt nem képviselheti hitelesen a béke álláspontját – a háborús agresszortól való sokrétű függés és több mint egy évtizedes belpolitikai háborús retorika miatt. Másrészt pedig mi sem áll távolabb tőle, hiszen a háborús szörnyűséget „brüsszeli bombákkal” és a rendkívüli jogrend végtelen labirintusával eszkalálja.
A béke lehetetlensége tehát itt és most azt jelenti, hogy mind az atlantista, mind pedig a putyinista oldal önmagába van zárkózva, és a béke felvetése mindkét fél számára megalkuvással lenne egyenértékű. Baloldali pacifistaként eltartott egy ideig, hogy ne fulladjak meg attól, hogy a hazai szembenálló táborok kifejezetten agresszíven reagálnak a békével és egy árnyaltabb megközelítéssel kapcsolatos felvetésekre. Ebben a helyzetben nem csupán egy békemozgalom lehetetlen pillanatnyilag, hanem nagyon úgy tűnik, hogy az újabb európai háború eszkalálhatja idehaza a hideg, rosszabb esetben forró polgárháborút: a béke követelésének lehetetlensége, a háború gyökeresen eltérő megítélése, a csakis reálpolitikai pozíciók által dominált politikai gépezetek mind megmutatták, hogy sorsfordító helyzetekben a magyar politikai rendszerben nem az összetartás, hanem a szekértáborok erősödnek fel.
Mindez természetesen nem független az Orbán-rendszertől, a 2010 óta tartó, egymásra halmozódó frusztrációtól, valamint attól, hogy a hazai ellenzéki közeg (elsősorban annak liberális része) mindig is az EU-tól, a „Nyugattól” várta azt, hogy megbuktassa az Orbán-rendszert, és a mostani háborút kiváló esélynek látják arra, hogy a Nyugat ne csak Putyint, hanem Orbánt is elsöpörje. (Arra egyébként mutatnak jelek, hogy az EU a Rubicont végtelenszer átlépő Orbánnal kapcsolatban is stratégiát váltott, hiszen az Oroszországgal szembeni szankciós csomagok „kistestvéreit” kezdték el alkalmazni Magyarországgal szemben. De ahogyan most békét követelni nehéz, úgy azt is pokolian nehéz politikailag/mozgalmilag felvetni, hogy az Orbán-rendszerrel szembeni szankciók valódi kárvallottja a magyar társadalom. Baloldaliként lehetetlen elfogadni azt, hogy egy autoriter rendszer miatt éppen azt a társadalmat büntessék, amely egyszerre szenved a kormányzattól és a szankcióktól is.)
Ebben a helyzetben mit tehetett az a baloldali, aki egyrészt pontosan tudja, hogy Putyin egy agresszor, és nem lett volna szabadott belépnie a háborúnak a nyílt szakaszába (hiszen maga a konfliktus hosszú évek óta tart), másrészt abban is biztos volt, hogy nem szabad elfogadni az a kritikátlan atlantista narratívát, amely szerint az USA, a NATO és az EU vétlen (csakis megtámadott fél) ebben a szörnyűségben? A magam részéről többnyire hallgattam, és ahol lehetett, finoman utaltam arra, hogy a háborúnak geopolitikai kontextusa van, de mindez természetesen visszhangtalan maradt, hiszen mind a két oldal már régen lemondott a párbeszédről. Nem tudom, hogy mivel volt szörnyűbb szembesülni? A kritikátlan atlantizmus mellé odaálló, háborúpártivá lett baloldaliakkal, vagy azokkal a baloldaliakkal, akik a Nyugat iránti, de főleg az USA-val szembeni gyűlölettől vezérelve közvetve vagy közvetetten csatlakoztak az orbáni-putyini narratívákhoz. A béke lehetetlensége tehát egy felvállalt baloldali, békepárti pozíció lehetetlenségét is jelentette számomra. Pedig Rosa Luxemburg óta pontosan tudjuk azt, hogy a kapitalizmus nem elválasztható a militarizmustól. A jól ismert mondást parafrazálva: a háború a kapitalizmus folytatása más eszközökkel. Meggyőződésem, hogy sakis akkor van lehetőség egy baloldali békepárti pozícióra, ha képesek vagyunk kifejteni azt, hogy ahogyan az Orbán-rendszer, úgy a háború is a globális kapitalizmus terméke. Amíg ezt nem tudjuk/akarjuk felismerni, addig nem is tudunk alternatívákban és békében gondolkodni.
Az a tény, hogy a nem nyugati értelemben vett demokráciák, illetve autoriter berendezkedések leválaszthatatlan részei a világgazdaságnak, nem azt jelenti, hogy valamiféle „hiba” került a rendszerbe, és ezek a berendezkedések veszélyeztetnék a kapitalizmus „demokratikus” működését.
Hanem a helyzet éppenséggel az, hogy a globális kapitalizmus pontosan így működik: demokráciák és nem demokráciák egyaránt részei a világgazdaságnak, illetve maga a világgazdaságban elfoglalt pozíció is meghatározza azt, hogy egy államban kialakul-e a demokrácia, milyen annak minősége, illetve hogy autokráciává válhat-e egy rendszer. Le kell végre számolnunk azzal a megközelítéssel, hogy a globális kapitalizmus valamiféle szerves összefüggésben van a demokratizálódással: a kapitalizmus nem előfeltételezi a demokráciát, sőt, éppen az Orbán-rendszer példája mutatta azt meg, hogy egy autoriter berendezkedés a kapitalista kizsákmányolás motorja is lehet. Az orosz agressziót a globális kapitalizmus keretrendszerében elhelyezni egyik oldalnak sem érdeke, hiszen éppen az az egyik geopolitikai tétje a háborúnak, hogy a Nyugat (élén az USA-val) vagy pedig a nem nyugati országok (köztük egyik vezető hatalomként Oroszország) hegemóniája határozza majd meg a globális kapitalizmus működésmódját, struktúráit. Ha a háborút ebben a keretben szemléljük, akkor rögtön nyilvánvaló, hogy a baloldal számára a békepártiság az antikapitalista, kapitalizmuskritikus pozícióból következő szükségszerűség.
A baloldal sem Magyarországon, sem pedig Európában nem volt képes érdemben összekapcsolni a kapitalizmus- és rendszerkritika ügyét a háborúellenességgel, békepártisággal. Eközben megmutatkozott a hazai autoriter kormányzati rendszer valódi ereje, hiszen képes volt úgy békét követelni és a biztonság hazug ígéretével kampányolni, hogy közben évek óta mindent és mindenkit saját háborús céljai érdekében használ fel, Brüsszeltől a koronavíruson át az ellenzékig. Ugyanis az Orbán-rendszer elkezdett egy olyan alternatív valóságot felépíteni, amely elsőre egy kommunikációs stratégiának tűnik, de valójában a morális pánikkeltés végtelen gépezete és emiatt hihetetlenül veszélyes: nem csak és nem is elsősorban kommunikáció, hanem addiktív érzelmek adagolt elegye.
A NER egyrészt hozzászoktatta a híveit a mindennap csepegtetett „gyűlölet-adagokhoz”, másrészt pedig az ellenfeleit ahhoz, hogy minderre erős ellenreakcióval válaszoljanak, mindez pedig egy hihetetlenül erős „gyűlöletkoktélt” eredményezett. Ebben a helyzetben az érdemi párbeszédnek, az árnyalásnak, valamiféle kompromisszumkeresésének, vagyis a békére való valódi törekvésnek rendkívül kevés tér nyílik. A társadalom kormánypárthoz kötődő része ennek a fluid valóságnak a rabja (ahol az orosz politikával korábban kritikus Orbán immár Putyin szövetségese, ezzel védve meg a magyar érdekeket), ugyanakkor a rendszerellenes oldal is függ ettől az alternatív valóságtól, hiszen mindannak az ellenkezőjét „kell” állítani, amit Orbán mond. A 2022-es év azt mutatta meg számomra, hogy azért lehetetlen pozíció a béke követelése, mert hihetetlenül gyenge az a baloldal, Magyarországon és Európában egyaránt, amely kapitalizmuskritikus és antikapitalista pozícióból képes lenne kiállni a béke mellett. A baloldal ugyanis beszorult a militarizálódást követelő és azt hajszoló atlantizmus és putyinizmus közé, amelyek ugyan szemben állnak egymással, de közös bennük az, hogy a globális kapitalizmus hegemón pozícióiért küzdenek.
A kapitalista realizmus (Mark Fisher) tehát háborús realizmussá vált – az „orbáni realizmus” pedig mindkettőben otthonosan mozog. A kritikai társadalomtudomány idehaza „mélyfúrást” végzett az Orbán-rendszer kapitalista/neoliberális természetének feltárása érdekében, s ennek mindmáig nem lett politikai következménye az ellenzéki oldalon. Hasonlóképpen, a kapitalizmus nem békeidőben való működésmódját (szándékosan nem írok „normál állapotot”, mert ahogyan azt Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg leírta, a militarizmus kőkemény része a globális kapitalizmusnak), azaz a háborús militarizmus antikapitalista kritikáját szinte lehetetlennek tűnik ebben a helyzetben politikai mozgalommá formálni. A baloldal tehát legalább annyira nehéz helyzetben van most, mint a két világháború előtti időszakban, amikor egyszerűen képtelen volt megragadni egy egyértelmű békepárti pozíciót (ahogyan ezt ugyancsak Rosa Luxemburg ismerte fel és ostorozta is az első világháború előtt). Sőt, pozíciói annyiban még rosszabbak, hogy a felbomlott, átalakult, osztálytudatát vesztett történelmi társadalmi bázisa a munkásság.
Mindezek ellenére egy utat látok a baloldal előtt, ez pedig a társadalom védelmén keresztül a valódi békéhez vezető út, amely a kapitalizmus militáns természetének felismerésével/felismertetésével kezdődik, és a kapitalizmus alternatívájának felvázolásával folytatódik. A baloldal ugyanis csak humanista és pacifista lehet, és a 20. század második felének vélt békeidőszaka után úgy tűnik, hogy a mi generációnk feladata az, hogy tanulva a nyugati baloldal békemozgalmi kudarcaiból, valamint az államszocialista rendszerek tapasztalataiból, új keretben kössük össze a béke és az antikapitalizmus ügyét. Ugyanis alternatíva hiányában a kapitalista militarizmus felemészti a társadalmainkat. Ehhez azonban figyelembe kell venni két tényezőt.
Egyrészt elsősorban nyugati perspektívából érezhetjük azt, hogy az elmúlt fél évszázad a békéről szólt: Vietnám, Afganisztán, Irak, Líbia, Szíria és még ezernyi felfoghatatlan tragédia tanúskodik arról, hogy a háború úgy vált mindennapos realitássá, hogy a nyugati szempontból azt gondoltuk, béke van. Másrészt pedig a háborúk nyugaton kívülre való kiszervezése azzal is járt, hogy „hozzászoktunk” a háború közvetett formáinak mindennapjainkba való beépüléséhez: a háborús vágóképekre szinte meg sem rettenünk, közönyösek vagyunk az iránt, hogy a katonai-gazdasági komplexumok számára a háború egy befektetés. A baloldalnak ki kell szakítania a háborút a mindennapok közönyéből, ki kell szakítania a kapitalista realizmusból – ezzel a felelősséggel terhel bennünket bármilyen háború, különösen a szomszédunkban zajló!
