Az Orbán-rendszerben rejlő gyűlöletpolitikával és fasisztoid tendenciákkal nem lehet kiegyezni, ugyanakkor az Orbán által befolyásolt társadalmi csoportokkal viszont kötelességünk megpróbálni egy országban élni.
Az előválasztás befejeztével végre érdemben foglalkozhat az ellenzék azzal, hogy milyen stratégiát kell alkalmazni az Orbán-rendszer alkotmányos struktúrájával kapcsolatban. Ugyanis az ellenzéki csatározások alatt a helyzet számottevően romlott: Orbán „többszintes mélygarázst” épített a mélyállam alá. Orbán korábban politikai ellenfeleit „tagadta ki” a nemzetből, most pedig arra rendezkedik be, hogy kétharmadát elveszítve, vagy rosszabb esetben ellenzékben is ő legyen az ura az alkotmánynak. Vajon megakadályozható az ebben rejlő polgárháborús veszély?
Sajnos, nagyon gyakran úgy érzem, hogy a hazai politikai közösség annyira megosztott alkotmányos és ideológiai elvek, a világról való gondolkodást, de pusztán a valóság értelmezését illetően is, hogy ha ezeket egy alkotmányba akarnánk beleszorítani, akkor az felrobbanna a sok ellentmondástól. Persze, joggal állíthatjuk, hogy éppen ilyen helyzetekre találták ki az alkotmányos demokráciát, amely rögzíti az emberi együttélésre, az állam és polgára közötti alapvető viszonyokra vonatkozó normákat. A helyzet azonban az, hogy éppen az 1989-es alkotmányosság bukása mutatta meg azt, hogy egy alkotmánynak nem csak közjogi, hanem politikai identitása is kell, hogy legyen, hiszen az teremti meg azokat a társadalmi kötőerőket, amelyből az elfogadottság, a legitimáció fakad. Ezt jól látta meg a Fidesz, és kiépített egy olyan alkotmányos rendszert, amely mind közjogi, mind politikai szempontból az Orbán-rendszerre van méretezve. A kétharmad folyamatos birtokában az alaptörvény-módosításokkal végezték el az utómunkálatokat és amíg korábban a lendületes politikai kormányzáshoz bizonyos szempontból szükség volt a kétharmadra, addig ma már Orbán elkezdett berendezkedni a „kétharmad utániságra”: ebben a keretben kezelhető a felsőoktatás alapítványosítása, a gazdasági hátország megerősítése és a közjogi pozíciók bebetonozása egy esetleges kormányváltás esetére.
Orbán alkalmassá tette a rendszerét a túlélésre, akár a kétharmad, akár a kormányzás formális elvesztése esetére. Az ellenzéki politika térfél dinamizálódása maga után vonta, hogy újból kiéleződtek azok a viták, amelyek arra vonatkoznak, hogy mit lehet kezdeni az Orbán-rendszer alkotmányával. A vita egyik oldalán megfogalmazódott a „feles többséggel való alkotmányozás” gondolata, amely abból indul ki, hogy az Orbán-rendszer alaptörvénye közjogilag érvénytelen. A másik („túlfeszült lényeglátó”) oldalon pedig megjelent az az érvelés, hogy az Orbán-rendszer politikai leváltása nem érintheti a korábbi rendszer legalitását, az új kormányt is köti a 2010 utáni jogrendszer és az ebből fakadó jogállami kritériumok, s emiatt minden „jogtörés” sokkal nagyobb problémát jelentene, mint bármi, amit az Orbán-rendszer okozott.
Én magam (mivel mindig is „hamis realista” voltam) nem értek egyet azzal az érveléssel, hogy a „feles többségű alkotmányozás” nagyobb „disznóság” lenne, mint bármi, ami az Orbán-rendszerben előfordult. Úgy vélem, hogy a demokratikus ellenzék nem engedheti meg magának azt, hogy politikailag és így közjogilag lefegyverezze önmagát. Az Orbán-rendszer éppen azt használta ki, hogy a weimarizálódó 1989-es alkotmányos berendezkedés fegyvertelen volt az antidemokratikus tendenciákkal szemben (antidemokratikus és nem illiberális, hiszen egy évtized után végre valljuk be azt, ami egy eljövendő alkotmányozás során is kulcsfontosságú lesz majd: az Orbán-rendszerből fakadó minden probléma nem az illiberalizmusra, hanem a rendszer autoriter jellegére vezethető vissza, ez utóbbi pedig nem a liberalizmus kritikájából fakad). Szóval, én közjogilag érvénytelennek tekintem az Alaptörvény azon rendelkezéseit, amelyek az autoriter hatalomgyakorlást, a végrehajtó hatalom ellensúlyainak kiiktatását szolgálják és ilyen módon (a Radbruch-formula alapján) „elviselhetetlenül igazságtalanok”. Az Alaptörvény mutatta azt meg, hogy ha egy alkotmány megalkotói és módosítói „erkölcsi elmezavarban” (moral insanity) szenvednek, akkor ennek morális kudarc lesz a vége. Legalitásnak, legitimitásnak és morálnak össze kell(ene) kapcsolódnia.
Ugyanakkor van ennél egy fontosabb probléma is, és erre az eddigi alkotmányos viták még nem teljes mértékben reflektáltak: az erkölcsi elmezavar és az ebből következő morális pánik ellenére az Alaptörvény bizony létezik és egy politikai rendszer alapjává vált. Az Orbán-rendszer mögötti társadalmi bázis (jó része legalábbis) biztosan nem fog lemondani róla: akkor sem, ha az ellenzék alkotmányozó többséghez jut, akkor meg pláne, hogy ha nem. Vagyis a „túlfeszült lényeglátók” által emlegetett polgárháborús veszély egyáltalán nem amiatt fog bekövetkezni, mert az ellenzék kívánja áthágni a jogállami kereteket, hanem amiatt, mert ezt az Orbán-rendszer tette meg, hiszen autoriter alapon épített fel egy új rendszert. Másként: a polgárháború réme bármikor felmerülhet, ha az ellenzék alkotmányozni (egyáltalán kormányozni) akarna, hiszen az Orbán-rendszer önmagára szabott alkotmányával a Fidesz vezetőinek (és családjaiknak) a sorsát hozzáfűzte magához a politikai rendszerhez. Az ebből fakadó veszélyérzet, a sarokba szorítottság és ennek a fideszes szavazókba való hipnotizálása az igazi polgárháborús veszély. Hiszen hiába alkotmányoz(na) az ellenzék, ezt még egy meggyengülten is erős, ellenzékbe került Orbán-rendszer (mert ne legyenek kétségeink, ha bukik is Orbán, rendszere fennmaradhat) nem tekinti legitimnek és legálisnak, továbbá az orbáni mélyállam blokkolni fogja a kormányzást. Vagyis elkövetkezhet a „párhuzamos alkotmányok” időszaka, amikor a társadalom egy része az orbáni Alaptörvényt, másik része pedig egy új alkotmányt tekint elfogadottnak. Ezt kell minden erőnkkel elkerülni és ehhez vetnék fel néhány szempontot.
Bármennyire is nehéz, de túl kell lépni a „közjogi érvénytelenség” kategóriáján, hiszen az orbáni jogrendszer valamilyen jogi-morális mérce szerint (pl. a liberális demokrácia) tekinthető érvénytelennek. A XX. század után ismét szembe kell nézni azzal, hogy az autoriter berendezkedéseknek igenis lehet társadalmi támogatottsága és kiépült jogrendszere. Van tehát orbáni alkotmányosság – „csak” éppen ezt érdemes alkotmányos diktatúrának tekinteni és persze a társadalmi következményei dermesztően szörnyűek. Ha egy országban kívánunk élni azokkal az emberekkel, akik mindezt nem látják, nem akarják látni, vagy pontosan erre vágynak, akkor (hangsúlyozom: önfeladás nélkül, de) nyitottnak kell lenni a szempontjaikra. Nehéz, de nem lehetetlen szembenézni azzal, hogy sokan nem vagy nem úgy hisznek a demokráciában, mint elvárnánk, illetve demokráciának látják azt, ami valójában nem az. Legalábbis kísérletet kell tenni a párbeszédre: nem magával Orbánnal, hanem a rendszere mögötti társadalmi valósággal.
Az alkotmányozással kapcsolatos ellenzéki viták ott is ütemet tévesztenek, hogy eddig nem kellő hangsúllyal jelent meg bennük, hogy egy új alkotmány ügye nem csak (és nem is elsősorban) közjogi, hanem sokkal inkább politikai aktus. Ezt az Orbán-rendszer alaptörvénye és jogfelfogása is mutatja, amely azon alapul, hogy a jogot szőröstül-bőröstül alá kell rendelni a politika(i) uralmának. Jogi kényszerekkel nem dönthető meg az Orbán-rendszer, amire a legjobb példa az Európai Unió és a renitens magyar illetve lengyel kormányok megregulázására tett jogi kísérletek sikertelensége (ha bármikor is felül fog kerekedni az EU, az amiatt lesz, mert politikai és nem jogi fegyvert fog alkalmazni). Vagyis a polgárháború és a párhuzamos alkotmányok veszélyét csakis egy közjogi formát is öltő politikai kompromisszum segítségével lehet elkerülni. Ennek szerintem az lehetne a lényege, hogy kinyitjuk azokat a vitákat, amelyeket sem 1989-ben, sem pedig 2010-ben nem tudtunk lefolytatni. Ezekből az fog kiderülni, hogy az élet legkülönfélébb területeit mennyire különbözően látjuk. A kérdés az, hogy kialakítható egy olyan minimális politikai kompromisszum, amely alapja lehet egy új alkotmánynak és felépíthető-e erre egy közjogi intézményrendszer. Ez azonban a könnyebbik dolog: csakis úgy tudunk 1989-en és 2010-en túllendülni, hogy ha elfogadjuk egymás politikai és alkotmányos identitását és ezt összhangba tudjuk hozni az említett minimális kompromisszummal. Ez azt jelenti, hogy fel kell tudunk építeni egy olyan magyar államot, amely egyszerre tükrözi a benne lévő identitások morális tartalmát és közjogilag is működőképes. Ehhez sem 1989 (amikor azt gondolták az alkotmányozók, hogy a különféle identitások majd békésen együtt élnek), sem pedig 2010 (amikor azt gondolták az alkotmányozók, hogy majd mindenki be fog hódolni a politikai győztesnek) nem kínál modellt. A 2022 utáni Magyarország legnagyobb kérdése tehát az, hogy a párhuzamosan érvényesülő alkotmányok korszakába lépünk-e be, vagy maga az „alkotmány lesz párhuzamos” abban az értelemben, hogy egyszerre fog teret engedni az elmúlt 30 évet szétfeszítő politikai és alkotmányos identitásoknak.
Belátom, hogy felvetésemnek igen komoly veszélyei is vannak, hiszen joggal merülhet fel, hogy ez a diskurzus autoriter eszméket fog legitimálni. Ennek ellenére úgy vélem, hogy meg kell(ene) próbálni, de úgy, hogy a humanizmuson, igazságosságon és az emberi jogokon alapuló meggyőződésünkből semmit sem szabad feladni. Az Orbán-rendszerben rejlő gyűlöletpolitikával és fasisztoid tendenciákkal nem lehet kiegyezni, ugyanakkor az Orbán által befolyásolt társadalmi csoportokkal viszont kötelességünk megpróbálni egy országban élni.
