Bevallom, mélységesen kiábrándult vagyok, mert az elmúlt hetekben eldőlni látszik az, hogy folytatódni fog az Orbán-rendszer. Néhány hét alatt eljutottunk onnan, hogy az ellenzék számára a kormányváltás megnyithatta volna az utat a rendszerváltás felé, odáig, hogy még egy lehetséges kormányváltás esetén is minden esély megvan arra, hogy az Orbán-rendszer folytatódjon.
A Márki-Zay-jelenség ugyanis nem más, mint igénybejelentés az Orbán-rendszer folytatására, mérsékelt(ebb) neokonzervatív eszközökkel és Orbán nélkül. Az pedig régen tudott, hogy a 2010 előtti világ elutasítása miatt Gyurcsány nem alkalmas a rendszerváltásra. Álláspontom szerint csakis egy ellenzéken belüli baloldali pólus alkalmas arra, hogy a kormányváltás rendszerváltással is járjon.
2006-ban nem csak az új jobboldal született meg, hanem az a baloldal is, amelynek célja a rendszerváltás rendszerének politikai és társadalmi kudarcával való politikai és társadalmi szembenézés elősegítése és egy rendszerkritikus politikai alternatíva kidolgozása. Az „új rendszerváltás”, azaz a 2010 során bekövetkezett az autoriter fordulat abból a szempontból hasonló volt 1989-hez, hogy a baloldali gondolat háttérbe szorításával járt együtt: a rendszerváltáskor a „polgári” (liberális és konzervatív erők), 2010-ben pedig egy radikalizálódó jobboldal lehetetlenítette el egy baloldali alternatíva kibontakozását – nem véletlen, hogy a Fidesz mind a kettőben (noha alapvetően más pozícióban) kulcsszerepet játszott.
Azonban van egy nem csekély különbség a két helyzet között: amíg a rendszerváltás liberális korszellemét képviselők mind a mai napig beleragadtak az „antikommunista konszenzus” kényelmes mocsarába, addig a Fidesz rendkívül sokat tanult a baloldaltól, különösen a radikális baloldaltól: a globalizáció és a kapitalizmus kizsákmányoló jellegének, az Európai Unió bürokratizmusának kritikája valamiféle szociális populizmus. Mivel a liberális demokrácia és a globális kapitalizmus iránt ájult csodálattal adózó liberális erők személyes sértésként fogtak fel minden kapitalizmuskritikus baloldali megnyilvánulást, és rögtön érkezett a populistaként való megbélyegzés, ezért a politikailag észrevehető kapitalizmus- és globalizációkritika (hangsúlyozom: itt nem az elméleti antikapitalizmusra gondolok, mert abban „piacvezető” a félperifériás kelet-közép-európai baloldal) „beleszorult” a magyar jobboldalba.
A 2010 utáni helyzet azonban bebizonyította, amit mindig is lehetett sejteni: a nacionalista húrokat pengető Orbán a legrosszabb fajta neokonzervativizmust képviseli, és a kelet-közép-európai (fél)periféria autoriter állammal azt a thatcheri ihletettségű neoliberális politikát házasította össze, amely a közszolgáltatások leépítésén és piacosításán, valamint a munkások tőkének való, állami eszközökkel történő kiszolgáltatásán alapul. Az orbáni politika nóvuma, hogy az autoriter neoliberalizmus és állam házasságát az egykor szociálisan érzékenységét illetően jobb napokat látott Európai Unióban volt képes megvalósítani, a centrum kapitalizmusának és a jobboldali szereplőinek nem csekély támogatásával. Ehhez társított egy kulturális háborút is (utóbbiban tudatosan támaszkodott a gramsciánus politika jobboldalba építésébe).
Azt is mindennél jobban látni már, hogy a Fidesz szociális populizmusa átváltozott egy olyan perverz újraelosztássá, ahol a legszegényebbektől minden erőforrást a leggazdagabbak felé csoportosít az orbáni állam, és ezt a rendszert a gyűlöletpolitika és immáron a militarizmus tartja össze. Eközben a politikai baloldal (zömmel saját hibái, de még mindig számottevő mértékben a liberális erők és értelmiség felé irányuló félreértett túlkompenzálási szándéka miatt) sem a saját történelmével nem tudott szembenézni, sem azokat a baloldali ügyeket, technikákat nem vállalta fel, amelyekkel az Orbán-rendszer kiépítette az autoriter jobboldali hegemóniát.
Az előválasztás és 2022 tétje az a baloldal számára, hogy képes-e végre kitörni abból a politikai karanténból, ahová előbb (2010 előtt) a liberális erők, majd (2010 után) az Orbán-rendszer helyezte. A politikai baloldal nem integrálta eléggé azokaz a rendszerkritikai eszközöket (globalizáció-, tőke-, EU-kritika), amelyekkel valóban meg tudta volna szólítani a társadalmat. Az a tény azonban, hogy ezek az autoriter jobboldal eszközei lettek, még nem diszkreditálta ezeket a politikákat, hiszen a baloldal nem a kizsákmányolás fokozására, hanem éppen az ellen használná fel.
A baloldal azért sem tudott eddig kitörni a karanténból, mert sem a liberális demokráciában, sem pedig egy autoriter rezsimben nem szereti a hatalom, hogy ha a politizálás fő célcsoportja nem a (felső)középosztály. Ugyanis
a baloldali fordulat lényege éppen az lenne (lett volna), hogy egy konzekvens és hiteles politikával szólítja meg, képviseli a baloldal a társadalom legrosszabb helyzetben lévő, legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportjait, akikről lemondott az Orbán-rendszer, hogy minden társadalom-, család- és adópolitikai eszközzel a legtehetősebbeket segítse.
Ebben a helyzetben hatott meglehetősen dermesztően az az indoklás, ahogyan Karácsony Gergely átadta a stafétabotot Márki-Zay Péternek, azzal érvelve, hogy be kell látni azt, hogy a jelenlegi helyzetben nincs többsége a baloldali-zöld politikának.
Túl azon, hogy ezt a többséget létre kell hozni, éppen azzal, hogy a baloldali politika végre kilép eddigi ideológiai komfortzónájából, és minden eddiginél jobban felvállalja az Orbán-rendszer károsultjainak védelmét, Karácsony lépése azt a politikai projektet vetette hátrébb, hogy az ellenzéki összefogás baloldali pólusán elhelyezkedők végre minden erejükkel kitörjenek az ellenzék többi szereplőjét (és persze magát az Orbán-rendszert is) meghatározó középosztály-alapú politizálásból, és kormányváltás mellett rendszerváltást is követeljenek.
A kormányzati adópolitikát támogató Márki-Zay – aki semmiképpen sem terhelné a gazdagokat plusz adóval – lényegében az Orbán-rendszer korrupciómentes folytatására jelentkezett be. Mindebben pedig az az igazán furcsa, hogy annak természetesen a politikai stratégiák szintjén lehet értelme, hogy a hódmezővásárhelyi polgármester meg tudja szólítani a Fideszből kiábrándultakat, de ha az Orbán-rendszert összetartó, dermesztő társadalompolitikát nem bontjuk le, akkor még kormányváltás esetén sem lehet rendszerváltás.
A főpolgármester lépése csapdahelyzeteket teremtett. Egyrészt azzal, hogy belesodorta a baloldalt abba a helyzetbe, hogy választania kell azok között, akik közvetlenül felelősek az Orbán-rendszer kiépüléséért, és akik egy felpuhított Orbán-rendszer folytatásában érdekeltek. Az előbbiek vezető szerepe nem biztos, hogy elegendő a kormányváltáshoz, nem is beszélve a rendszerváltásról. A jobboldali vezetésű ellenzék esetén ugyanakkor a formális ellenzéki kormányváltás ellenére lenne képes az Orbán-rendszer fennmaradni.
Az is veszélyes csapda, ha a politikai győzelmet a bizonytalanok ellenzékhez való áthúzásával várjuk, hiszen őket tudja Karácsony szerint megszólítani Márki-Zay, mivel „nyugodtabb szívvel szavaznak olyan valakire, aki kulturális értelemben közelebb van a Fideszhez”. Ez a megfogalmazás lényegében arra utal, hogy az Orbán-rendszerben csakis valamiféle kormányváltás képzelhető el, de az alapvetően szükséges rendszerváltás semmiképpen. A baloldal pedig nem asszisztálhat ahhoz, hogy fennmaradjon egy „Orbán nélküli Orbán-rendszer”, és a jobbközép bizonytalan szavazóiért folytatott harcban bizony nagyon is sérülhet az ellenzék elkötelezett baloldala. Kicsit olyannak tűnik a helyzet, mintha az előválasztással akarná az ellenzéki erők egy része megoldani a valamiféle nemzeti kiegyezéshez szükséges Fideszen belüli vezércserét egy olyan jelölt felmutatásával, aki elsősorban a jobboldalon és a bizonytalanok számára szimpatikus. Ezzel azonban az a gond, hogy túlfeszíti mind az előválasztás, mind magának az ellenzéki együttműködésnek a kereteit.
Márki-Zay Péter (és Dobrev Klára) természetesen nem alkalmas a baloldali politika képviseletére, de nem is ez a céljuk. A baloldal (ön)becsapása lenne, ha azt gondolnánk, hogy majd mások kiállnak a baloldali értékek és ügyek mellett.
Ha ez így van, akkor érdemes őszintén beszélni: ha az ellenzéki együttműködésben részt vevő pártok baloldala hatást kíván gyakorolni a kormányváltó és ezen keresztül a rendszerváltó politikára, akkor önálló pólust kell létrehoznia az ellenzéken belül, és erre igenis felhatalmazza az elért előválasztási eredmény.
Ezt a baloldali pólust segíthetné az igen gazdag rendszerkritikai közeg, amely az utóbbi években örvendetes módon kialakult, megerősödött hazánkban. Tudom, hogy számos belső feszültség terheli ezt a közeget (a Jobbikkal kötött ellenzéki szövetségtől a Márki-Zay-faktorig), de az ellenzéki együttműködés baloldala, ha képes önmagát egyértelműen meghatározni az elkövetkező választási harcban, és képes alternatívát állítani az ellenzék liberális és jobboldalával szemben, akkor joggal számíthatna a kritikai baloldal támogatására.
Jól látható, hogy az Orbán-rendszert két dolog rettenti el: az, ha a rendszerkritikus oldal összefog, és olyan politikát képvisel, amely lerántja a leplet a tőke érdekeit képviselő neoliberális Orbán-rendszerről. És az, ha kialakul egy olyan alternatíva, amely alkalmasnak látszik arra, hogy a rendszer fenntartása mellett mozdítsa el Orbánt. A baloldalra nehezedő társadalmi felelősség azt diktálja, hogy ne az utóbbi, azaz a rendszerváltással nem járó kormányváltás következzen be.
