A cikk az Új Egyenlőségen jelent meg 2021. március 24-én.
Recenzió Jean Ziegler: Leszbosz, Európa szégyene című könyvéről (ford.: Piróth Attila, Bègles–Budapest: Théâtre le Levain és a Le Monde Diplomatique magyar kiadása, 2021).
„Az öncsonkítás egy segélykiáltás.” (122. old.)
„Az üldözött ember számára nem létezik illegális határátlépés.” (41. old.)
Ziegler tehát belülről ismeri az ENSZ emberi jogi intézményrendszerének és rezsimjeinek a működését, ezért is valószínűsítem, hogy élete egyik legnehezebb vállalkozása lehetett e könyv megírása. A Leszbosz, Európa szégyene műfajában vegyes, egyszerre tekinthető személyes benyomások és elemzések fragmentumainak, valamint a mélyen érintett ember személyes stílusában megírt, a kortárs Európa egyik legbrutálisabb emberi jogi katasztrófájáról tudósító jelentésnek. Ez az ismertetés is ebben a szellemben íródott.
Európát meg kell védeni a „barbároktól”!
„Spanyolul moría annyit tesz: meg fog halni. És hát ez az, ami Moriában történik. Apránként meghalunk. Csendben. Belül.” (124. old.)
„Az egyetlen probléma, hogy a ruhák általában túl nagyok. Az európaiak többet esznek és testesebbek, mint a menekültek” – mondja Ziegler könyvében Philippa, a The Hope Project kulturális központ egyik alapítója. A menekülteknek kiosztott túlméretes ruha vagyunk. Ebben összegződik mindaz, amit és ahogyan az Európán kívüli perifériákról és az ott élőkről gondolunk. Persze, nem szabad lebecsülni a humanitárius segítségnyújtás erejét, de a könyv húsbavágóan veti fel azt, ami a katasztrófa egyik kulcskérdése: akarunk-e érdemben segíteni a menekülteknek? Egyáltalán meg akarjuk-e valójában érteni azt, hogy miért és hogyan kerültek ide? A kötetben bemutatott számos egyéni és civil példa (amelyekre még visszatérek) ellenére azt kell mondjam, hogy társadalmi és politikai szinten egyáltalán nem: az a mód, ahogy a menekültekkel bánunk Európa határainál, azt mutatja, hogy egyáltalán nem rajtuk, hanem saját magunkon akarunk segíteni. Sőt, éppen Ziegler világít rá a legborzasztóbb dologra: az európai nemzetállami és uniós politikai rendszerek éppen azokat az eszközöket (emberi jogok, uniós menekültügyi szabályok) fordították a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévők ellen, amelyek a megsegítésükre lettek kitalálva. Európa egyenlő lett önnön határaival és az Európa-erőd határainál kínzókamrák rendszere működik. Ezek nem mások, mint az Égei-tenger ún. „hotspotjai”, vagyis a menekültek érkezési befogadó állomásai (Leszboszon, Kószon, Leroszon, Számoszon és Híoszon).
Ziegler könyvéből – amely elsősorban a leszboszi helyzettel foglalkozik – kiderül, hogy a hotspotok korántsem elsősorban a segítségnyújtás színterei, hanem valójában az elrettentés eszközei (135. old.), ahol az EU a terror stratégiáját alkalmazza (10. old.). A menekültek és bevándorlók személyes, családi, társadalmi tragédiák eredményeképpen próbálnak új életet kezdeni. Polgárháborúk, törzsi villongások, az élethez szükséges alapvető erőforrások hiánya, mindezek hátterében pedig a globális ökológiai és klímaválság hozták őket Európa határaihoz. Biztonságra, megélhetésre, egészségre, jövőre vágynak. Mi pedig, azok, akik tulajdonképpen kitalálták azt, hogy ezekhez mindenkinek joga is van, most azt mondjuk nekik, hogy ez egy hazugság, és csak annak van bármihez is joga, aki meg tudja magának engedni. Azt mondjuk a menekülőknek, hogy nincs rájuk szükség. De ha onnan, ahonnan érkeztek, elüldözték őket, Európában pedig nem fogadják be őket, akkor hol van joguk, lehetőségük lenni ezeknek az embereknek? Egyszerűen szűnjenek meg? Legyenek öngyilkosok? Tűnjenek el az univerzumból pusztán azért, hogy nekünk könnyebb legyen? Ziegler könyve kínzó őszintéséggel mutat rá, hogy Európa az EU intézményrendszerének zord személytelenségével valójában pont ezt mondja.
Felépült tehát az Európa-erőd. Nem most, hanem jóval korábban, csakhogy az erőd falai akkor bontakoznak ki a ködben, pontosabban akkor figyelünk oda rájuk, amikor különféle krízisek miatt még magasabbra emeljük azokat. Kétségbeesve reteszeljük magunkra a biztonsági ajtóinkat, közben pedig nem vesszük észre, hogy ezzel nem másokat zárunk ki, hanem éppen magunkat zárjuk be. Bezárkózunk saját elefántcsonttornyunkba, ahová – azt hisszük – már nem hallatszik el a kínzókamrákban vergődők segélykiáltása. A könyv azért lehet sokak számára kellemetlen, mert felerősíti a szenvedők hangját, arcot ad annak, amit ismeretlen tömegnek szeretnének hinni és láttatni Európa tekintélyelvű, szélsőjobboldali politikusai. A menekültekkel szembeni vak düh, amelyet a kelet-közép-európai kormányzatok, legerősebben talán az Orbán-rendszer képvisel, azt a rasszista újgyarmati magatartást jeleníti meg, amelynek szellemében a Nyugat-Európa félperifériája most elnyomó hatalomként (valamiféle viszonylagos centrumként) viselkedhet a periféria legelesettebbjeivel szemben.
Ezt Nyugat-Európában sokan perverz megelégedéssel fogadják: „lám, csak tanultak ezek is valamit és még a piszkos munkát is elvégzik”. Ziegler írása lendületes kiáltvány mindezzel szemben, ugyanakkor arra is rávilágít, hogy az Orbánhoz hasonló idegengyűlölő retorika nem biztos, hogy célt ért volna, ha az európai elit nem egyezik ki vele, és – sok szempontból – nem képviseli maga is ezt az embertelen politikát.
Ursula von der Leyen, a „Bizottság új elnöke számára az erőszakos visszafordítás alkalmazása és az egyetemes menedékjog kimondatlan megtagadása egy világosan kinyilvánított meggyőződésben gyökeredzik: meg kell védeni Európát a barbároktól!” (132–133. old.). A könyv éppenséggel arról szól, hogy éppen mi, európaiak vagyunk a „barbárok”, és mi akarjuk magunkat megvédeni, a „barbárok” akarják magukat megvédeni.
Az európai intézményrendszer „normál” működése
„A mi feladatunk nem a hajótöröttek megmentése, hanem a határok biztonságának garantálása.” (20. old.)
Számomra a kötet legmegdöbbentőbb mozzanata (a mérhetetlen szenvedés leírása mellett) az, hogy Ziegler közérthetően világít rá arra – amit persze mindig is tudtunk –, hogy a kötetben leírt szörnyűségek nem valamiféle „kivételes helyzet” szüleményei, hanem nagyon is hozzátartoznak az EU-s intézményrendszer mindennapi működéséhez. A politikai felelősséget viselőkön túl a szerző még három fontos felelőst nevez meg: az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökséget (Frontex); az Európai Menekültügyi Támogatási Hivatalt (European Asylum Support Office – EASO), amelynek feladata a menedékkérelmek első elbírálása, vagyis élet és halál urai a menekültek felett; valamint az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága, amely érthetetlen módon távol tartja magát a hotspotoktól.
Az EU korábban jelzett célja teljesen világos: az elrettentés. „Ma a hotspotok egy pontos stratégia szolgálatában állnak: az elrettentés és a terror szolgálatában. A cél: olyan rémületet gerjeszteni, hogy az üldözöttek letegyenek országuk elhagyásáról. A menekültek között élénk az információáramlás. Az EU sötét bürokratái remélik, hogy ez a stratégia eltántorítja a jelölteket a száműzetéstől. Mivel az üldözöttek az »európai életforma ellenségei«, vagy ahogy a lengyel miniszterelnök mondta, »fenyegetést jelentenek a kontinens etnikai tisztaságára«, jobb, ha rettegnek a Leszboszon és más hotspotokon uralkodó életkörülményektől. Azzal, hogy a hotspotokon a borzalmas emlékű koncentrációs táborokat idéző viszonyokat hagynak kialakulni, a brüsszeli gonosztevők a menekültek áradatát igyekeznek elapasztani” (135. old).
Az EU eszköztára azonban nemcsak a passzív fenyegetésre terjed ki, hanem az aktív, menekültekkel szembeni erőszakra is: „Az Égei-tengeren a NATO és a Frontex hadihajói, a görög parti őrség géppuskával felszerelt gyorsnaszádjai tovább vadásznak a menekültek lélekvesztőire: erőszakkal feltartóztatják őket, és lelkiismeret-furdalás nélkül idéznek elő hajótörést, vízbefúlást. Egy ideje új stratégiát is alkalmaznak. Ha a menekülteknek sikerül elkerülniük a visszafordítási műveletet, és partra szállniuk Leszboszon, a görög rendőrök arra kényszerítik őket, hogy szálljanak vissza gumicsónakjukba, majd erővel visszabocsátják őket a tengerre” (10. old.). Ziegler azt is leírja, hogy az EASO hivatalnokainak szemére vetik, hogy – önként vagy hanyagságból – gyakran elfelejtik megkérdezni a menekültektől, hogy státuszuk alapján rendkívül sérülékenyek-e, így lehetőségük nyílik arra, hogy kizárják őket a státusz nyújtotta védelemből.
Messzire vezet, de Ziegler kapcsán érdemes felvetni azt a kérdést is, hogy itt nem pusztán az EU intézményrendszerének tekintélyelvű működésmódjáról van szó, hanem a teljes emberi jogi nemzetközi rezsim használhatatlansága, ellentmondásos jellege merül fel. A szerző élesen veti fel a problémát: „EU: értékközösség. Alapzatát az emberi jogok alkotják. A menedékjog felszámolásával, a menekülteket megillető jogok kirívó megsértésével az EU maga rombolja le azokat az alapokat, amelyekre 1957 óta épült” (130. old.).
Ziegler több fontos álláspontot, elvi meggyőződést idéz, amelyekből világos, hogy az, ami az Európa-erőd határainál történik, szemben áll az európai alkotmányossággal. Benjamin Lewis, az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosságának jogásza szerint: „…a hotspotok valójában fogdák, amelyek sértik a szabadságot és több emberi jogot, kiváltképp az egészséghez való jogot, a megfelelő lakhatáshoz való jogot, a családhoz való jogot, a kínzás és egyéb embertelen bánásmódok tilalmát és a menedékjogot, valamint a nemzetközi közjog által biztosított minden egyéb védelmet” (133. old).
Butrosz Butrosz-Gáli, az ENSZ hajdani főtitkára szerint: „Az emberi jogok referenciakeretként az emberiség közös nyelvét alkotják, amelynek segítségével a népek egyszerre érthetik meg egymást és írhatják meg saját történetüket. Az emberi jogok, definíciószerűen, minden politika végső normái” (129. old). Ennyi jogtalanság és szenvedés láttán joggal merül fel bennünk a kétely: ami az Európa-erődben történik, az valójában nem a joggal való visszaélés, hanem maga a jog által intézményesített embertelenség.
Ziegler maga is szeretne hinni abban, hogy ami történik, jogellenes, ugyanakkor a kötetben megszólalók tehetetlensége, döbbenete, értetlensége pontosan mutatja azt, hogy mennyire bénító hatása van a joggá emelt jogtalanságnak, vagyis annak, hogy hagyunk megtörténni egy humanitárius katasztrófát és annak súlyosbodásához tevőlegesen is hozzájárulunk.
A civil összefogás mint az egyetlen lehetőség?
„A művészet fontos. Mindazok után, amit megéltek, a rájuk leselkedő reménytelenség közepette muszáj, hogy a lelkük fellélegezhessen. De talán a test méltósága is ugyanilyen fontos.” (85. old.)
„Ha a Frontex nem tartotta volna fel két órán át a csónakot a part közelében, vagy ha átengedte volna orvosunkat a menekültekhez, a csecsemő minden bizonnyal életben maradt volna.” (24. old.)
Van-e, lehet-e katarzis? Létezik-e megoldás a kötet által leírt embertelenségre? A magam részéről meglehetősen szkeptikus vagyok, ugyanis az európai értékrend annyira mélyen sérült és a jogrendszer olyannyira elembertelenedett, hogy intézményes válasz aligha várható. Ha van kiút, akkor az csakis a Ziegler által jelzett irányból érkezhet: csakis az egyéni szolidaritástól és az állami erőszakkal is szembeszálló civil kezdeményezésektől remélhető.
Ahogyan a szerző kifejti: „A jogállamiság kikényszerítésére, a brüsszeli komisszárok önkényével szemben a menedékjog és minden egyéb emberi jog betartatására, a jelenlegi gyilkos politika legyőzésére csak akkor van bármiféle esély, ha a társadalmi mozgalmak és a civil társadalom egyéb szervezeteinek aktivistái kollektíven lépnek fel” (134. old.). A kötet részletesen tárgyalja a menekülteket jogilag, egészségügyileg, kulturálisan, lelki szempontok szerint segítő kezdeményezéseket, projekteket: The Hope Project (84. old.), Nan étterem (85. old.), Refugee Support Aegean (86. old.), Lesvos Solidarity (86. old.), az Orvosok Határok Nélkül folyamatos jelenléte (94., 121. old.), valamint a leszboszi szigetlakók saját menekült felmenőik okán érzett általános szolidaritása (84–85. old.).
A segítségre pedig szükség van. Két olyan szempontra is felhívja a kötet a figyelmet, amely álláspontom szerint alkalmas lehet a szolidaritási láncolatok európai továbbszövésére. Az egyik a fizikai segítség mellett a mentális védelem, a másik pedig a gyermekek helyezte. Ziegler a begyűjtött tapasztaltok alapján rámutat arra, hogy a várakozás és a tájékoztatás szinte teljes hiánya mekkora szorongást jelent: „A menekültek többsége reményvesztett. A hosszú várakozás, a fogvatartási körülmények, a jövőt illető teljes bizonytalanság és az EASO-val szembeni tehetetlenség felőrli őket. Az ebből adódó trauma sokaknál hozzáadódik a származási országukban – a bombázások alatt, a kínzókamrákban – megélt szenvedésekhez. És ehhez jön még sok esetben a menekülés kálváriája” (121. old.).
Ennek pedig beláthatatlan következménye van, és itt bontakozik ki a menekültek igazi tragédiája, valamint az EU igazi felelőssége: hiába nyernének is egyszer csak bebocsátást ezek az emberek az EU-ba, nagy részük a táborokban elszenvedett mentális hatására végleg összeroppan.
Alessandro Barberio, az Orvosok Határok Nélkül pszichiátere kifejti: „Sokéves orvosi praxisom alatt soha nem találkoztam annyi emberrel, aki olyan súlyos mentális egészségi problémától szenvedett volna, mint jelenleg Leszbosz szigetén a menekültek. Az általam megvizsgált személyek nagy többsége pszichotikus tüneteket mutat, öngyilkossággal kapcsolatos gondolatokat fogalmaz meg – vagy meg is kísérelte az öngyilkosságot. Állapotuk nem teszi lehetővé, hogy ellássák az olyan elemi mindennapi funkciókat, mint az alvás, a normális étkezés, a test megfelelő higiéniájának fenntartása vagy a másokkal folytatott normális kommunikáció… Amikor megérkeznek Leszboszra, úgy gondolják, hányattatásuk véget ért. Aztán rájönnek, hogy a rémálom folytatódik. Moria táborában hosszú várakozásra kell berendezkedniük, és semmit sem tudnak csinálni” (123. old.).
Mindez ezerszeresen igaz a kiszolgáltatottak legrosszabb helyzetű csoportjára, a (gyakran minden családtagjukat elvesztett, kísérő nélküli) gyermekekre. Ziegler utal rá, hogy 2019-ben az Égei-tenger öt hotspotján fogva tartott menekültek több mint 35%-a volt gyermek, akik számára nem biztosított a hozzáférés az oktatáshoz vagy a sokat emlegetett „koruknak megfelelő tevékenységekhez” (105. old.).
Hozzáteszi: „Moriában sok olyan ember – szírek, irakiak, afgánok, irániak stb. – beszámolóját jegyeztem fel, akik gyakran rettenetes viszontagságokon mentek keresztül. Legtöbbjük számára a menekülés hosszú kálvária volt: kínzás, kényszerítés, kifosztás, embertelen körülmények közötti önkényes fogva tartás, amelyeket az útjuk folyamán átszelt országok katonáitól, vámosaitól, rendőreitől, szervezett bűnözői csoportjaitól szenvedtek el – majd az átkelés az Égei-tengeren, ahol a széljárástól és az évszaktól függően gyakoriak a hajótörések. Ez a kálvária néha két-három évig is eltart. A hajótörések megtizedelik a családokat. A szárazföldön nem ritka, hogy a rendőri intézkedés elszakítja egymástól a családtagokat. Brutális módon előfordul, hogy egy gyerek magára marad, szüleitől de facto elkülönítve, és sosem látja viszont őket. A kísérő nélküli gyermekek száma az égei-tengeri hotspotokon szakadatlanul nő” (106. old.).
Ziegler joggal mutat tehát rá arra, hogy Európa cserben hagyja ezeket a gyermekeket (105. old.). Ennél azonban jóval több is történik: Európában és Európán kívül született gyermekek generációi tanulják most meg, hogy „kinek hol a helye”, és milyen szereposztással működik az Európa-erőd. Vagyis a generációs örökségünk maga az embertelenség lesz. Ismét.
