A cikk a Hírklikk-en jelent meg 2020. december 2-án.
A koronavírus megmutatta az Orbán-rendszer igazi természetét: ez az emberellenes politikai rendszer egészen egyszerűen odalökte a magyar társadalmat a járvány elé azért, hogy a rendszer elitje és a külföldi tőke pénzénél maradjon. De a pandémia társadalomellenes kezelése és az Orbán-rendszer totális morális megsemmisülése arra is rámutatott, hogy égetően szükséges az, hogy levonjuk mindennek a társadalmi és politikai konzekvenciáit.
Az Orbán-rendszer számára a koronavírus járvány kirobbanásától fogva sokkal fontosabb szempontot képviselt az emberi élet- és egészségvédelemnél az, hogy a járványnak a politikai rendszerre való káros gazdasági hatásait mérsékeljék. Még azt sem állíthatjuk, hogy a magyar kormányzat inkább gazdasági válságként és nem pandémiaként fogja fel a történéseket, hiszen bármilyen gazdasági válságkezelésnek érzékenynek kellene lennie a társadalmi szempontok iránt, ugyanis végső soron a gazdasági teljesítmény nagyban függ a dolgozók egészségi állapotától. Az Orbán-rendszert azonban csakis az érdekelte és érdekli, hogy a politikai rendszert, az azt fenntartó nemzeti oligarchákat és az egész orbáni projektet biztosító nemzetközi tőkét mentse meg a járvány kellemetlen hatásaitól. Erre vezethetők vissza a következők: a tavaszi első hullám során az utolsó utáni pillanatig való hezitálás az iskolák bezárása kapcsán; az, hogy a Orbán-rendszer alig és igen nehezített terepen akar segíteni a munkájukat elvesztett dolgozóknak, viszont a tőkének jelentős mentőövet dobott; a magyar kormány a felkészülés szempontjából elengedte a nyarat és a nyaralások ösztönzésével a fogyasztás felé kívánta mozdítani az embereket, akik a legkevésbé sem voltak elővigyázatosak; a második hullám során – immár tanulva a korábbiakból – a kormányfő a legvégsőkig kivárt az érdemi szigorításokkal és az általános iskolák/óvodák általános bezárást pedig az itt dolgozók (persze nem általános) tesztelésével próbálta meg elodázni. Az Orbán-rendszer elleni járványügyi vádiratnak három fő pontját emelném ki: (1) az orbáni kapitalizmus puszta eldobható erőforrásként kezeli az embereket; (2) akiktől egyúttal elvárja az életük/egészségügy feláldozását az elit érdekében, de eközben még hibáztatja is az áldozatokat; (3) végül pedig a rendszer válasza a társadalom terrorizálása és militarizálása, elterelve a figyelmet a tragédiákról.
Orbán kapitalista rendszerében a munkás élete és egészsége nem számít
Nem túlzás tehát azt állítani, hogy az Orbán-rendszer odalökte a magyar társadalmat a járvány elé. Hogyan is lehetne egyébként magyarázni, hogy a kormányzat szándékosan elmulasztotta kiépíteni annak anyagi és kommunikációs hátterét, hogy támogassa a magán és állami munkáltatókat az otthondolgozás feltételrendszerének megteremtésében, továbbá a nyáron semmilyen érdemi lépések nem történetek a magyar oktatási intézmények online oktatásra való felkészítése terén. Ehelyett Orbánék háborúba kezdtek az orvostársadalommal, az egészségügyi dolgozókkal és azok érdekképviseleti szerveivel, a végletekig elcsigázva és demoralizálva azokat az embereket, akik kezében az életünk és egészségünk van. Ezek a lépések látszólag nélkülözik a logikát, hiszen ki az az épeszű politikus, aki járvány idején úgy gondolja, hogy „minél rosszabb, annál jobb”. Azonban nagyon is végiggondolt lépések mentén cselekedett a kormányzat és ennek fő mozgatórugóját a miniszterelnök el is árulta még 2020 tavaszán: „Úgy küzdjünk meg ezzel a válsággal, hogy ne adjuk fel a céljainkat, ne adjuk fel azt, amit elértünk, ne adjuk fel Magyarország függetlenségét [...], a munkaalapú gazdaságot és a büszke élet lehetőségét sem!” Ez pedig a korábbi évekből jól ismert „munkaalapú társadalom” gondolta, amely nem más, mint a neoliberális „nincs ingyenebéd” megközelítés autoriter jobboldali változata. E kettő lényege ugyanaz: a társadalom széles (és persze leginkább rászoruló) tömegeit nem szabad állami közszolgáltatásokkal ellátni, ehelyett egy szűk gazdasági/politikai elitnek és a társadalom felső réteginek kell minden állami segítséget megadni. Azt is mondhatnánk, hogy Orbán „munkaalapú társadalma” arra épül, hogy a nép dolgozik, az elit pedig lefölöz minden hasznot. Az Orbán-rendszer a járvány során bebizonyította, hogy számára mind a gazdaság normál működése során, mind pedig szükséghelyzetben a munkás (és persze annak családja) nem más, mint pótolható erőforrás, akinek élete és egészsége csak kozmetikázható statisztikai adatként fontos.
Áldozd fel az életed, de úgyis te leszel a hibás!
Az, ami elsőre kormányzati hanyagságnak és az emberekkel szembeni kalandorságnak tűnik, nagyon is tudatos lépés volt és azt eredményezte, hogy ember százezrei kerültek kényszerű válaszút elé saját és családtagjaik élete/egészsége, valamint egyéni és családi megélhetésük között, mivel az Orbán-rendszer sem a munkavállalókat, sem a munkanélkülieket érdemben nem támogatja a válság során. Ez vezetett el az olyan kétségbeejtő helyzetekhez, amely mind egyéni, mind pedig járványügyi szempontból tragédiákhoz vezetett el és emberek tömegei vélekednek úgy, hogy „inkább betegen is visszamenne dolgozni, mert annyira kevés táppénzt kap”. Ez korántsem emberi önzés vagy járványügyi felelőtlenség az emberek részéről, hanem éppenséggel egészséges életösztön. Csakhogy egy kormányzatnak nem az lenne a feladata, hogy rátolja a védekezés lelki, anyagi és társadalmi terhei az emberekre, hanem éppen az, hogy ezekből átvállaljon! És itt érkezünk el a legnagyobb tragédiához: miközben a rendszer a családi megélhetés és a társadalmi szinten felelős járványügyi magatartás csakis kormányzati eszközökkel feloldható ellentmondásaiból eredő elviselhetetlen felelősségével terhelte meg az embereket, egyúttal el is kezdte őket hibáztatni. Még hosszú évekig visszhangoznak majd a szakmailag és morálisan is alkalmatlanná vált egészségügyi miniszter szavai a „felelőtlen emberekről” és a vírust behurcoló nyaralókról – holott éppen az ő miniszterelnöke lamentált arról, hogy ha nem látjuk évente a tengert, akkor „börtönben érezzük magunkat”.
A „megoldás”: a társadalom militarizálása
Az Orbán-rendszer a helyzet kezelésére egy régi, jól ismert megoldáshoz nyúlt: ez pedig nem más, mint a társadalom folyamatos militarizálása, szalmabáb-szerű ellenségképekkel szembeni mozgósítása. Ebben nagy gyakorlata van a kormányzatnak, hiszen 2015-től kezdve folyamatosan hosszabbítja a csak a politikai gyűlöletkampány szintjén létező „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet” – Orbánéknak a járvány alatt még arra is akadt gondjuk, hogy 2021 tavaszáig gondosan meghosszabbítsák ezt, nyilvánvalóan a járvány és a bevándorlás összemosásának állandó lehetőségeként. A rendszer azonban itt nem állt meg és folyamatosan ellenségeket keres: a menkültválság gyűlöletkampányából áthozott Soros György, a kultúrharc legújabb fejezetében a színművészetis oktatók és hallgatók, az LMBTQ-közösségek és az azonos nemű párok örökbefogadása, valamint (megint) az Európai Unió. Az Orbán-rendszer szorult helyzetben érzi magát, hiszen egyszerre vonultatja fel az elmúlt 10 esztendő összes identitásküzdelmét és ebből eredő ellenségképeit. Orbán abban reménykedik, hogy a járvány egészségügyi és gazdasági következményeitől terhelt társadalom nem őt és rendszerét, hanem a kivetített ellenségképeket fogja hibáztatni. A miniszterelnök sarokba szorítva érzi magát, hiszen a rendszere egyik legfőbb anyagi támaszát jelentő EU-forrásokat is kockáztatja ebben a helyzetben. Arról nem is beszélve, hogy a helyreállítási alap tekintetében olyan emberek kaphatnának segítséget, akiken egyébként (a fentiek alapján) a magyar kormányzat egyébként sem segítene. A társadalmi szintű militartizálódásnak csakis az lehet a következménye, az emberek a leggyengébb társadalmi csoportok ellen fordulnak és a kormányzat éppen ezt az önzést szeretné a végletekig fokozni, és az ebből eredő gyűlölethullámokon szörfözni.
* * *
Az orbánista Fidesz tehát túszul ejtette a magyar társadalmat és azok a jegyek (önzés és kegyetlenség, áldozathibáztatás, az erőszakosság végletekig fokozása), amelyeket itt vizsgáltunk kísértetiesen hasonlítanak arra, ahogyan a családon belüli erőszaktevő viselkedik, aki nem mellesleg morális fölényt hazudik önmagáról. A Demeter- és Szájer-ügyek pedig minden eddiginél kézzelfoghatóbbá tették, az Orbán-rendszer végtelen cinizmusát, önhittségét és azt, hogy valójában semmilyen olyan erkölcsi mércét nem vesznek ezek az emberek komolyan, amelyekkel egyébként megpróbálják zsarolni a magyar társadalmat. A választások előtt másfél évvel és koronaválság során kiderült, hogy az Orbán-rendszernek nemhogy morális fölénye nincs, de morálisan megsemmisült. A mi dolgunk pedig az, hogy nem beletörődve ebbe, levonjuk mindennek a társadalmi és politikai konzekvenciáját.
