A „magyar Weimar” 2010-ben megbukott. Orbán arra jött rá, hogy a kapitalizmus működtethető autoriter eszközökkel a félperiférián. Az összefogás nem lehet öncélú, annak túl kell mutatnia az antiorbánizmuson.
Nagyon fontosnak tartom, hogy az Azonnali elindította az összefogásvitát, ugyanis az ilyen meg- és kibeszélések nélkül bármilyen ellenzéki próbálkozás az Orbán-rendszer ellen eleve kudarcra van ítélve. De akkor is borítékolható a bukás, ha az összefogásban valamiféle öncélt és nem pedig egy keserves politikai küzdelem szükséges, de korántsem elégséges eszközét látjuk. Ezért itt amellett fogok érvelni, hogy az Orbán-rendszert mindaddig nem tudjuk megbuktatni, amíg arra nem elsősorban társadalmi rendszerként tekintünk, továbbá, ha túl akarunk lenni a 2010 utáni világon, akkor a 2010 előtt rendszert is meg kell haladni.
Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy mire lehet(ne) jó az összefogás, a gondolkodásunkat onnan érdemes indítani, hogy minek tekintjük az Orbán-rendszert. Számomra a 2010 utáni berendezkedés semmiképpen sem csak egy választási küzdelemmel leváltható politikai berendezkedés, mert egészen egyszerűen nem így hirdette meg azt 2009-ben Kötcsén Orbán Viktor. Ha 2010-ben egyszerű kormányváltás történt volna, akkor nem alakították volna úgy a választási szabályokat, hogy a legkülönbözőbb ideológiájú ellenzéki pártokat egy olyan szivárványkoalícióra kényszerítse, amely nem csak, hogy rendszerváltásra alkalmas, hanem még kormányzóképes is. Nem szabad elfelejteni azt, hogy „Nemzeti Együttműködés Rendszere” úgy lett kialakítva, hogy van egy egységes (mára radikalizálódott) centrum, amely örökös kormányerőként viselkedik és ehhez képest van egy fragmentált, felőrölt ellenzéki tábor, amelyben a pártok sem együtt, sem külön-külön nem képesek győzni. A NER érdeke tehát az ellenzék felaprózottsága („be van töltve és meg van darálva”), de ugyanúgy a rendszer érdekét szolgálja az is, hogy ha az ellenzék pártjait minden önazonosságukat feladva csakis az antiorbánizmus köti össze.
2020-ban döbbenjünk végre rá: a kényszerű és félreértett összefogás csapdáját is az Orbán-rendszer ácsolta. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lenne szükséges az ellenzéki együttműködés és azt sem, hogy ne lenne valós igény az autoriter rendszer által sanyargatott ellenzéki választók egy részéről az összefogás követelése. Ezen a ponton felelős ellenzéki politikus hátralép egyet és nem megy fejjel a falnak (immáron negyedszer), de legfőképpen nem tesz a választópolgároknak felelőtlen ígéretet és nem megy bele olyan összefogásba, amelynek lehetséges kudarca beláthatatlan időre maga alá temethet minden rendszerváltó akaratot, lehetőséget. Ahhoz ugyanis, hogy értelmet adjunk az összefogásnak, meg kell érteni az Orbán-rendszer valódi természetét, és azt is, hogy minden politikai rendszer sajátos társadalmi berendezkedésen nyugszik.
Az Orbán-rendszer ugyanis jóval több, mint választásmatematikai méricskélések révén, ördögien kikalkulált politikai gépezet: az Orbán-rendszer egy társadalmi rendszer. Az eddigi összefogás-diskurzusok, s még inkább azok a vakhitű meggyőződések, amelyek szerint az összefogás egy olyan „szent tehén”, amelynek kritizálása egyenlő az orbánizmus akarásával, ott vétenek igen komoly hibát, hogy a 2010 utáni világban csakis egy politikai (és nem társadalmi) konstrukciót látnak. Ennek a társadalmi rendszernek a lényege – ahogyan azt máshol részletesebben kifejtettem – az, hogy a társadalom alsó osztályaitól óriási erőforrásokat és ebből következően életlehetőségeket von el, és a társadalomi elosztási rendszereket a legtehetősebb társadalmi osztályok érdekében működteti: adó- és családpolitikától kezdve, a közoktatási és az állami egészségügyi rendszer tönkretételén és az átlagember számára elérhetetlen magánszolgáltatások elképzelhetetlen megerősítésén át, egészen a klíma- és ökológiai katasztrófa káros következményeinek durván aránytalan elosztásáig.
Mindez a mostani járványhelyzet kapcsán kezd nagyon mély társadalmi feszültségeket generálni, hiszen az orbáni állam a tőkét menti és a munkást áldozza fel. Eközben az egyre jobban szétforgácsolódó társadalmi közép (amelyet az ellenzék sok szempontból fő társadalmi bázisának tekint) felső rétegei tulajdonképpen az Orbán-rendszer társadalompolitikájának nyertesei, a kevésbé tehetős középrétegek pedig brutális mértékben potyognak ki az Orbánék által szerte-szétszabdalt társadalmi szövetből, a középosztály alatt pedig a kormány feudális rendszere emészti fel a társadalom jövőjét, „közmunkás-rabszolgaságba” döntve az embereket, akiket a félelem, a társadalmi pánikkeltés eszközével manipulál. Bármilyen politikai koalíciónak csakis akkor lehet értelme, ha 1. szembenézünk az Orbán-rendszer szörnyű társadalmi valóságával, amely egyszerre szolgálja a fölső rétegek anyagi és társadalmi érdekeit, továbbá a gyűlöletpolitika és az anyagi vezetőszár segítségével igen komoly szavazatokat gyűjt be a legalsó társadalmi csoportoktól; 2. másrészt eltökéltek vagyunk abban, hogy ezt meg kell változtatni.
Úgy leváltani az Orbán-rendszert nem érdemes, hogy közben nem romboljuk le az azt egyben tartó társadalmi kényszereket és kompromisszumokat. Mindez persze rengeteg érdeksérelemmel és kellemetlenséggel jár az ellenzéki pártok tekintetében (hiszen egy Orbán utáni világban nem jöhetnek majd a hirtelen támadt ellenzéki oligarchák követelni a vélt „jussukat”), és éppen emiatt sokkal kényelmesebb arról a politikai technikáról beszélni, ahogyan leváltani szeretnék a rezsimet. Ez azonban 2022-ben édeskevés lesz, hiszen az Orbán-rendszert mint társadalmi rendszert kell leváltani, ennek csakis eszköze és nem célja az ellenzéki koalíció, ugyanis a cél az, hogy szembenézzünk azzal, hogy mivé lett a rendszerváltás utáni magyar társadalom és politika.
És itt érünk el a legkényesebb problémához, amelyet annak ellenére fel kell vetni, hogy 10 év NER után teljességgel érthető az a társadalmi és ellenzéki igény, hogy bármi áron meg kell buktatni a rezsimet. Természetesen nem lehet egyenlőségjelent tenni a 2010 előtti és utáni világ közé, de engem mindig meglep, hogy egy évtized Orbán-rendszer után milyen könnyen elfelejtették sokan azt, hogy az autoriter kormányzás nem csak úgy „idepottyant”, hanem az elhibázott társadalmi és politikai rendszerváltásnak, az 1990 és 2010 közötti politikai rendszernek, valamint a nálunk intézményesült félperifériás kapitalizmusmodellnek köszönhető, amelyet az különbözetet meg az Orbán-rendszertől, hogy a liberális demokrácia időszakában az embereket úgy zsákmányolta ki a hazai és külföldi tőke, hogy az állam nem akart hathatósan fellépni ez ellen, 2010 után pedig az orbáni állam olyan jog- és politikai rendet hozott létre, amely nagyipari módszerekkel szolgáltatja ki a dolgozókat a külföldi és az azt kiszolgáló „nemzeti” nagytőkének.
Persze, a két rendszer és logika között óriási a különbség, de 20+10 évvel a rendszerváltás(ok) után ne tegyünk úgy, hogy a liberális demokrácia alkalmas lett volna két olyan kulcsfontosságú dologra, amelyet joggal várhattunk volna: egyrészt az emberek kizsákmányolásának, valamint egy autoriter rendszer kialakulásának megakadályozására. Ideje rádöbbeni arra, hogy a „magyar Weimar” 2010-ben megbukott és Orbán arra jött rá, hogy a kapitalizmus működtethető autoriter eszközökkel a félperiférián (ráadásul ezt még az Európai Unió ugyan sokszor morgolódva, de el is tűri). Orbán a „fülkeforradalommal” választ adott a rendszerváltás rendszerének 2010-re összeomló konszenzusára, ha az ellenzék az összeomló Orbán-rendszerre „lejárt szavatosságú” megközelítésekkel válaszol, akkor annak beláthatatlan következményei lesznek.
Öncélú összefogásnak tehát semmi értelme sincs. Meg kell mutatni a megroppantott társadalom számára, hogy az antiorbánizmuson túlmutató összefogás milyen politika eszköze lehet.
