Az elmúlt hetekben a sajtó a Magyar Szocialista Párt körüli botrányoktól volt hangos. Ez két szempontból sem jó: egyrészt mutatja, hogy az MSZP még mindig más pártok befolyása alatt működik, másrészt azokról a baloldali programokról nem esett szó, amelyek alkalmasak az Orbán-rendszer leváltására. Kérdés, hogy megérte-e mindezek ellenére a személyi konfliktusok útját választani?
Sokan kívánják azt a magyar politikában, hogy az MSZP végre tűnjön el, de valamilyen furcsa kényszerek következtében még mindig működik a párt, noha nem túl jó állapotban. Az egyik ilyen kényszer, hogy az Orbán-rendszer a rendelkezésére álló sokféle eszközökkel (hajlékony gerincek vásárlása, zavarkeltés, konspiráció) szereti irányítani az ellenzéki folyamatokat, kinyújtott kezei révén beavatkozik az ellenzéki pártokon belüli folyamatokban és a pártok egymással kialakított kapcsolatában. Ugyanis a „centrális politikai erőteret” messze nemcsak azt tartja fenn, hogy van egy erős(nek látszó) centrum, hanem az is, hogy a kormányzat kőkeményen uralni törekszik a perifériát.
A másik kényszer a baloldalisághoz kapcsolódik: a Fidesz és az ellenzék liberális oldala osztozik abban, hogy szeretnék kontroll alatt tartani a baloldali politikát, ezt azt jelenti, hogy korlátozni akarják bármilyen (gazdasági/politikai/kulturális) rendszerkritika lehetőségét. Az Orbán-rendszer pontosan tudja, hogy egyedül egy radikálisabb baloldali politika okozhat neki kellemetlen perceket és eredményezhet széles társadalmi megmozdulásokat, a liberálisok pedig mindig is ellenszenvvel viseltettek a baloldal iránt. Ebből pedig azt következett, hogy jobb az MSZP-t „szem előtt hagyni”, mert így a baloldali politikai mozgások könnyen irányíthatók és egyúttal a párton belüli és azon kívüli megszerveződni akaró baloldal is fogva tartható. Az MSZP tehát a kormánypártok és a liberális erők szemében (természetesen különböző módon) az a „dugó”, amely nem engedi felszínre törni azokat az erőket, amelyek radikális változásokat szeretnének és ehhez programjuk is van. Ideje végre kimondani: az MSZP ellenfelei számára ez idáig maga a szocialista párt gúzsba kötése jelentette a legnagyobb garanciát arra, hogy ne legyen igazi politikai baloldal ebben az országban.
Én két ok miatt csatlakoztam az MSZP Baloldali Tömörülés Platformjához. Egyrészt azért, mert mélyen hiszek abban, hogy az autoriter Orbán-rendszer olyan határhelyzetet jelent, amikor „organikus értelmiségiként” nem maradhatunk csak elméleti emberek, régen eljött a cselekvés ideje. Másrészt pedig azért, mert ideje lenne végre kihúzni ezt a politikai dugót és autonóm baloldali politikát csinálni.
Az elmúlt hetek személyi játszmái, belső küzdelmei mindenre adtak alkalmat, csak a program- és ideológiai vitákra nem. Pedig a Baloldali Tömörülés elkészítette azt a programot és 11 pontból álló politikai kiáltványát, amely garantálja azokat az elveket, amelyek mentén az MSZP egy erős baloldali politikát képviselhet és egyúttal körvonalazza azokat a sarokpontokat, amelyek a 2022-es ellenzéki összefogással kapcsolatos tárgyalások során szilárd tárgyalási pozíciót jelenthetnek. Ilyen kiindulópontok: a demokratikus szocializmus alapeszméi; a munka és a természeti környezet felszabadítása a tőke uralma alól; a vegyes gazdaság és a köz- és közösségi tulajdon kiemelt védelme; progresszív adózás és arányos teherviselés; a magyar társadalom megvédése a nemzeti és multinacionális oligarcháktól; az állam a tőke helyett a munkások érdekeit képviseli; radikális változások a klíma- és ökológiai válság enyhítésére.
Én úgy vélem, hogy az elmúlt hetek durva személyi konfliktusainak csakis akkor lehet értelme, hogy ha az MSZP autonómiáját sikerül erősíteni és a párt függetlenedni tud mind az Orbán-rendszer, mind más ellenzéki pártok által gyakorolt kényszerektől. Én nem hiszek egy olyan politikában, amely ugyan enyhít a kormánypártok jelentette szorításon, de alapvető tartalmi elemeket ad fel a baloldali politikából pusztán azért, hogy néhány jegyet váltsunk az ellenzéki összefogás hajójára.
Szerintem az MSZP jövője három tényezőn múlik. A pártnak egyrészt csakis akkor lehet jövője, ha ki tud végre törni az Orbán-rendszer és az ellenzéki partnerei által reá osztott szerepből, és alapjaiban gondolja újra azt, hogy mit jelent a baloldalisága. Sajnos eddig mindig fordítva ültünk a lovon: a személyi összecsapások sokkal hangsúlyosabbak voltak, mint a program- és ideológiai viták. Másrészt a szocialista párt jövője azon is múlik, hogy végre felelősséget tud-e, akar-e vállalni azokért a társadalmi csoportokért, akik mind a rendszerváltásnak, mind pedig az Orbán-rendszernek a károsultjai. Végül pedig, a hazai baloldal válságának problémáját önmagában sem az nem oldja meg, hogy ha az MSZP egyszerűen eltűnik, sem pedig az, hogy ha megmarad. Az Orbán-rendszer és az ellenzéki összefogás malomkövei között őrlődve régen túl vagyunk azon, hogy a szocialista párt léte valamiféle önértéket jelent, de egyúttal a mégoly’ rossz állapotban lévő pártosodott baloldal szerepét sem szabad lebecsülni. Ha tisztába jövünk ezzel a kényszerhelyzettel, akkor bekövetkezhet az, amire még nem volt példa: elindulhat a MSZP, a többi baloldali párt, mozgalom, szellemi műhely egymás felé közeledése és egy baloldali pólus létrehozása.
