A cikk A Mi Időnk oldalon jelent meg 2020. március 12-én és közölte a Balmix is.
A koronavírus miatt az Orbán-rendszer rendkívüli jogrendedet vezetett be, de nagyon nehéz úgy valódi rendkívüli helyzetben kormányozni, amikor a magyar társadalom majdnem öt éve folyamatosan kivételes állapotban van. A helyzet ugyanakkor alkalmas lehet arra, hogy újra gondoljuk a rendkívüli kormányzás intézményét.
Az Orbán-rendszer rendkívüli állapotot vezet be a koronavírus miatt. Ez első ránézésre – a járványveszély körülményei között – megnyugtatóan hathat, hiszen azt sugallja, hogy a kormányzat a helyén van, teszi a dolgát és törődik az emberekkel, továbbá rendkívüli intézkedések bevezetésére is késznek mutatkozik, ha a helyzet úgy kívánja. Nagyjából ez lenne a rendkívüli jogrend lényege: fokozott veszély esetén koncentrált hatalomgyakorlás a lakosság érdekében. Ha azonban egy kicsit mélyebbre tekintünk és figyelembe vesszük azt, hogy 2015 óta hogyan alakult a magyar politika már korántsem lehetünk derűlátóak, sőt igen komoly aggodalmaink lehetnek.
Induljunk ki abból, hogy bár a mostani rendkívüli intézkedések bevezetése sokak számára újdonság lehet, de Magyarországon gyakorlatilag 2015 szeptembere óta kivételes állapot van. 2015 szeptemberétől előbb hat megyében, majd pedig 2016 márciusától országos szinten folyamatosan hatályban van (félévente meghosszabbítva) az ún. „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet”, amelynek törvényi feltételei nem állnak fenn. Ehhez jön az, hogy 2015-től az Orbán-rendszer alapvetően és önkényesen alakította át a kivételes jogrend szabályait és persze szellemiségét, hiszen az említett az új tényállások (a már említett tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet, valamint az Alaptörvénybe foglalt terrorveszélyhelyzet) a menekültekre és bevándorlókra épülő gyűlöletpolitika fenntartásának állandó eszköze.
Mondhatnánk azt, hogy nincs ezzel semmilyen probléma, az Orbán-rendszer legalább „tapasztalatra tett szert” a rendkívüli körülmények közötti kormányzásban. Azonban a helyzet az az, hogy alapvető különbség van a tényleges rendkívüli helyzet (pl. egy világjárvány, természeti katasztrófa) kapcsán bevezetett rendkívüli jogrend és az Orbán-rendszer 2015 óta kreált rendkívüli kormányzása között. Az előbbi esetben a kormányzat fő célja a bizalom és a biztonság megőrzése, a megnyugtatás, az Orbán-rendszer 2015 óta lényegében azzal játszik, hogy megfélemlíti a lakosságot és védelmet ígér számára. Ahogyan azt máshol kifejtettem a modern kormányzások esetében gyakorlatilag elkerülhetetlen az, hogy a kormányzás „normál” üzemmódjába rendkívüli elemek vegyüljenek, sőt a kormányok igen gyakran a saját maguk által kreált válságokat menedzselik. Az Orbán-rendszer (a vörösiszap katasztrófát, illetve más értelemben a klímaválságot leszámítva) most került először szembe egy valódi vészhelyzettel és ezt igen nehéz lesz ezek után kezelni, hiszen immáron 5 éve folytat rendkívüli kormányzást. Bármit is gondoljunk az Orbán-rendszerről, azt nem lehet vitatni, hogy ezen a járványügyi helyzetben szükséges lehet a rendkívüli eszközökkel való kormányzásra. Ez a műfaj pedig eleve nem tekinthető demokratikusnak, hiszen az ókorban arra találták ki, hogy egy személy kezében összepontosítson rendkívüli hatalmat a fő cél, a nép megmentése érdekében. A rendkívüli jogrend tehát eleve komoly veszélyeket tartogat. Én azonban a valódi veszélyt abban látom, hogy hogyan tud egy autoriter rendszer hatékonyan és a társadalom érdekei mentén cselekedni a rendkívüli állapotban akkor, amikor a „normál” helyzetben ahhoz hasonló eszközöket alkalmazott, mint amilyeneket most kellene.
Éppen ezért azt javaslom, hogy – bármennyire is nehéz ez a járványveszély közepette – alapvetően gondoljuk végig a rendkívüli kormányzás intézményét. Ehhez ajánlok néhány szempontot a következőkben. Mindezt azért gondolom elengedhetetlenül szükségesnek, mert a klímaválsággal folyamatosan állnak majd elő olyan helyeztek, amelyek rendkívüli válaszokat igényelnek: sajnos bele kell törődni abba, hogy a rendkívüli jogrend nagyon is gyakori lehet a jövőben. Éppen ezért először is – és erre pont az Orbán-rendszer példája mutat rá – amennyire csak lehet szét kell választani a rendkívüli és normál jogrendet, a kivételes állapot intézményét pedig csak a tényleges vészhelyzetek esetében lehet alkalmazni. Egyúttal pedig meg kell tiltani azt, hogy a rendkívüli eszközök az általános társadalmi, politikai viszonyok közepette alkalmasak legyenek mesterséges káoszok, félelemkeltések, gyűlölethullámok elindítására. Csakis így lehet hatékony a tényleges kivételes helyzetekben a kormányzati cselekvés, csakis így maradhat meg a végrehajtó hatalomba vetett bizalom. Másodszor, fontos hangsúlyozni, hogy bár a kivételes hatalomgyakorlás nem tekinthető demokratikusnak, de nem is szükségképpen autokratikus: ez azt jelenti, hogy mind a normál, mind pedig a rendkívüli helyzetben a társadalom érdekei és nem a hatalmat gyakorló kormányzat politikai szempontjai az elsődlegesek. Kivételes állapot idején a hatalmi ágak elválasztásának és hatalommegosztásnak az elvei nem közvetlenül és nem azonnal érvényesülnek éppen ezért lenne nagyon fontos, hogy a kivételes hatalomgyakorlás ellenőrzésének rendszerét kialakítsuk: vajon miért gondoljuk azt, hogy a törvényhozás normál jogrendben sem képes ellenőrizni a megnövekedett hatalmú végrehajtást, akkor majd képes lesz erre egy gyakorlatilag korlát nélküli kormányzattal szemben? Végül pedig a kivételes állapot arra is rámutat, hogy jelenlegi életformánk a neoliberális kapitalizmus keretrendszerében egyre jobban kizsákmányol bennünket és kiszolgáltat a gazdasági/politikai hatalmasságoknak. A kormányzatok a valódi és általuk kreált válságokat próbálnak meg rendkívüli eszközökkel kezelni, ennek keretében pedig egyre nagyobb befolyásra és ellenőrzésre tesznek szert saját társadalmaik felett. A kivételes állapotban a társadalom tehát egyszerre van gyakorlatilag korlátlanul kiszolgáltatva nem csak az államhatalomnak, de a piacnak is (lásd a magánegészségügyi szempontok érvényesítése a járványügyi védekezésben).
Mindezek alapján a klímaválság fokozódásával joggal állíthatjuk, hogy a 21. század egyik legjelentősebb kihívása az, hogy miként reagálunk arra az ellentmondásos helyzetre, hogy a politika normál állapotát egyre inkább beszippantja a kivételes hatalom, ugyanakkor mindig előállnak olyan vészhelyzetek, amikor elkerülhetetlen a kivételes kormányzáshoz való folyamodás.
