Az Orbán-kormány 2020. március 20-án felhatalmazási törvényjavaslatot nyújtott be a parlementnek, ennek kapcsán közzéteszk a Kivételes állapotban. A modern politikai rendszerek biopolitikája (Napvilág Kiadó, 2019) című könyvemből három részletet.
Az alkotmányos diktatúra elmélete (pp. 76-81.)
Az alkotmányos diktatúra elmélete összefonódott a kivételes állapottal. 1934 és 1948 között, az európai demokráciák összeomolásának idején mindez nyilvánvalóvá vált és a diskurzus – az eddigiek alapján talán nem meglepő módon – összefonódott Schmitt kibontakozó kivételes állapot teóriájával és formát is nyert a német alkotmányjogász először 1921-ben megjelent, a Diktatúra című könyvével (Schmitt, 2014).
Agamben kifejti (2005: 6.), hogy maga az alkotmányos diktatúra kifejezés a német jogászoktól származik, s annak a kivételes hatalomnak a leírására szolgált, amelyet a weimari alkotmány 48. §-a garantált a birodalmi elnöknek (Hugo Preuss: Reichsverfassungsmäßige Diktatur). Meg kell említeni a svéd Herbert Tingsten 1934-es Les pleins pouvoirs. L’expansion des pouvoirs gouvernementaux pendant et après la Grande Guerre című munkáját. Ezután a következő szerzők fejlesztik tovább a koncepciót: Frederick M. Watkins (The Problem of Constitutional Dictatorship, 1940), Carl J. Friedrich (Constitutional Government and Democracy, 1941), és Clinton L. Rossiter (Constitutional Dictatorship: Crisis Government in the Modern Democracies, 1948). Agamben szerint (2005: 6.) ezek a művek és szerzők ugyan sokféle megközelítést alkalmaznak, de Schmitt koncepciójának hatása tükröződik vissza bennük. Ugyanakkor valamennyi fontos, hiszen komoly és első leírását adják annak, hogy a demokratikus rendszerek hogyan alakultak át két világháború során a végrehajtó hatalom folyamatos és radikális kiterjedése révén, valamint annak is, hogy a kivételes állapot hogyan társult ezekhez a háborúkhoz, illetve az azokat követő időkhöz. Vagyis azt a folyamatot rögzítik, ahogyan a kivételes állapot nem csupán a kormányzás technikájának fő csapásirányává változott, amelyet immáron nem csak és nem elsősorban rendkívüli helyzetekben alkalmaznak, hanem a kivételesség, mint olyan került általánosságban elfogadásra, amely a jogrendszerek egészét átalakította mára. Agamben szerint ezek a leírások voltak az előhírnökei Benjamin tézisének (a Harmadik rész éppen ennek kifejtéséről szól majd), mely szerint „…a kivételes állapot… a főszabállyá változott” (Benjamin, 2003 [1942]: 257.).
A Diktatúra, negyedik, 1978-ban megjelent kiadásának előszavát a következő gondolatokkal indítja Schmitt: „1969 óta a kivételes állapot jogi meghatározására tett erőfeszítések a legkiszámíthatatlanabb mértékben sokasodtak. Ez a jelenség egy olyan fejlődés dinamikájának felel meg, amely a kivételes állapotokat és a válságokat egy abnormális állapot integráló vagy széteső, a háború és a béke közötti elemévé változtatta.” (2014: xxx.). A könyvben Schmitt azt vizsgálja, hogy a diktatúra koncepciója hogyan alakult és módosult az antik római kortól egészen a 20. századig, és hogy hogyan lett része a modern alkotmányelméletnek. A diktatúra alaposan átalakult ezen időszak alatt és a korábban is emlegetett hadbiztosi (kommisszárius) diktatúra alakult átalakult a szuverén diktatúrává.
A kötet Schmitt jogi és politika decizionizmusának – amelyet Machiavelli A fejedelem és Hobbes Leviatán című munkái alapján alakított ki – egyik kicsúcsosodása (Hoelzl–Ward, 2014: xxi). Schmitt decizionizmusa válaszreakciónak tekinthető abban a vitában, amely a neo-kantiánus örökséggel küszködő 20 század eleji német jogelméletet terhelte és arról szólt, hogy a jog biztosíthatja-e az igazságot vagy nem, vagy konkrétabban arról, hogy a jog hatékonyan és biztonsággal le tud-e fedni minden esetet, ami csak felmerülhet. Az egyik irányzat szerint a bíró megfelelő értelmezési és jogalkalmazási autonómiája garantálhatja azt, hogy az egyébként igencsak általános jogszabályok minden konkrét esetben alkalmazhatók legyenek. Hans Kelsen jogpozitivista szellemiségében ragaszkodott a jog tiszta elméletéhez (1988), ahol az írott joghoz kötődnek szigorúan az ítéletek. Kelsen minden torzító politikai, szociológiai és önkényes elemtől meg akarta tisztítani a jogi gyakorlatot. Schmitt decizionizmusa Kelsen tiszta jogtanával és jogi pozitivizmusával szemben fogalmazódott meg. Michael Hoelzl és Graham Ward utal arra, hogy Schmitt és Kelsen között a vita hullámai az alkotmány és a szuverén kapcsán csaptak a legmagasabbra és az alapkérdés az volt, hogy válsághelyzetben ki legyen az alkotmány őre: „Kit kellene rendkívüli jogi hatalommal felruházni azért, hogy megmentse az alkotmány és helyreállítsa a közrendet és a biztonságot, amikor az emberek jóléte veszélyben forog?” (2014: xxiii). Másként megfogalmazva: ki is a szuverén? Schmitt válaszának már többször is nekifutottunk ebben a könyvben, de talán most válik teljesebbé az értelme, hiszen a diktatúrára bevezetésére okot adó körülmények, a konkrét veszélyhelyzet kapcsán lesz az a szuverén, aki a kivételes állapot bevezetéséről dönt azért, hogy majd visszaállításra kerüljön a normálállapot. Nyilvánvaló tehát, hogy a kivételes állapot, szuverenitás és diktatúra elválaszhatatalanok. Schmitt a következőképp foglalja össze a diktatúrát 1926-ban: „A diktatúra olyan állami hatalomgyakorlást jelent, amely a rendellenes helyzet – különösen a háború és a lázadás – megoldása érdekében mentes minden törvény korlátozástól. Ezért a diktatúra koncepciójának két meghatározó eleme a normális helyzet, amelyet maga a diktatúra állít helyre vagy hoz létre, továbbá a rendellenes helyet, amelynek esetében bizonyos jogi korlátok felfüggesztésre kerülnek azért, hogy a helyzetet a diktatúra kezelni tudja.” (idézi: Hoelzl–Ward, 2014: xxiii). A kivételes állapot szabályozásának történetét vizsgálva jut el Schmitt ahhoz, hogy az említett kétféle típusa – a hadbiztosi (kommisszárius) és a szuverén – létezik a diktatúrának. A hadbiztosi (kommisszárius) diktatúra törvényes felhatalmazással rendelkezik és megmarad az alkotmányos kerektrendszerek között, a diktátor tehát alkotmányos felhatalmazással rendelkezik. Ezzel ellentétben a szuverén diktatúrában az egész korábbi jogrendszer idejétmúlttá válik és egy teljesen új jogi struktúra körvonalazódik, a teljesen állhatalom pedig a diktátor kezében összpontosul. A szuverén diktátor tehát attól lesz szuverén, mert rendelkezik magával a kivételes állapot feletti döntéssel, amelynek célja nem a „kivételesség véglegesítése”, hanem egy új jogrendszer létrehozása: „A szuverén célja a kivételes állapottal a normál állapot visszaállítása vagy megteremtése, a kivételes állapot ennek az eszköze. A normál és a kivételes állapot viszonyát tehát a cél-eszköz dualizmusa jellemzi… A normál állapot racionális (kiszámítható) rendet jelent, míg a kivételes állapot e racionális rend irracionális (kiszámíthatatlan) alapja. Az állam e két, egymást feltételező állapota belpolitikai síkon a jogrend érvényessége, illetve a jogrend felfüggesztése, kül- és nemzetközi politikai dimenzióban a béke, illetve a háború állapota.” (Körösényi, 2000: 13.). Ez a jogi decizionizmus egy olyan politikai projektté vált Schmitt alapján, amelyben a szuverén korlátlan és totalitárius hatalommal bír, méghozzá azért, mert nem csupán a hatalmi ágak elválasztásának az elve nem érvényesül, hanem elsősorban azért, mert a hatalmi ágak egy kézben összpontosulnak, továbbá a hatalmi ágak elválasztása időben sem érvényesül, hiszen a diktátor korábban meghatározott ideig tartó hatalma korlátlanná válik.[1]
Visszatérve az alkotmányos diktatúra Schmitt utáni és a német alkotmányjogász „köpönyegéből előbújt” elemzőire, ki kell emelni Tingsten-t, aki a „felhatalmazási törvény” problematikájával foglalkozik és azt vizsgálja, hogy a kivételes állapot során a végrehajtó hatalom szokatlanul nagy hatalmát azt adja, hogy a felhatalmazási szabályok miatt széleskörű szabályozási feladatkörrel kerül felruházásra, amellyel rendeleti úton módosíthatja vagy helyezheti hatályon kívül a hatályos törvényes. Éppen ezért jut el Tingsten oda, hogy bár elméletben a meghatározott időre megbízott és kontroll alatt tarott kivételes hatalom elméletben összeegyeztethető lehet a demokratikus alkotmányossággal, a kivételes hatalom rendszeres gyakorlása a demokrácia cseppfolyósodását eredményezi kereteket (idézi: Agamben, 2005: 7.). Ezért hihetetlenül veszélyes a törvényhozói hatalom folyamatos alámosása, többek között a végrehajtó hatalom rendeletekkel való kormányzásával. Friedrich (1950) – Schmitt hadbiztosi (kommisszárius) és szuverén diktatúra tipológiájához hasonlóan – különbséget tesz alkotmányos diktatúra (amelynek célja az alkotmányos rend megőrzése) és alkotmányellenes diktatúra (amely meg akarja azt buktatni) között. Agamben szerint Friedrich nem igazán tudja a két diktatúra-típust meggyőzően elhatárolni, hiszen minden, az alkotmányos diktatúra igazolását kitűző elmélet azzal az ellentmondásos helyzettel találja magát szemben, hogy azok a kivételes szabályok, amely arra hivatottak, hogy megvédjék a demokratikus alkotmányt, maguk válnak a demokrácia romlásának okozóivá (Agamben, 2005: 8.). Az alkotmányos diktatúra tehát egy feloldhatatlan belső ellentmondással küzd. Ezek az ellentmondások Rossiter (1948) – aki nyíltan igazolni próbálja az alkotmányos diktatúrát – esetében válnak egészen nyilvánvalóvá. A szerző amellett érvel, hogy a demokratikus, a hatalmi ágak elválasztásán alapuló alkotmányosság a normál körülmények közé való és krízis esetén a demokratikus kormányzás játékszabályait ideiglenesen bármilyen mértékben meg lehet változtatni (a kormánynak több hatalma, az embereknek pedig kevesebb joga lesz) azért, hogy a veszélyeket leküzdjük és visszaállítsuk a normális állapotot. Rossiter tudatában van annak, hogy az alkotmányos diktatúra, mint a kivételes állapot rendszer valójában immáron egy kormányzati paradigmává változott és a Benjamin megfigyeléseihez hasonlóan kifejti azt, hogy a kivételesség főszabály lett: vagyis a végrehajtó hatalom diktatúrája, az adminisztratív eszközökkel folyó jogalkotás korántsem ideiglenes, hanem általánosan elterjedt a békeidőben is (Agamben, 2005: 8–9.). Agamben idézi Rossiter-t, akinek szavai előre jelzik azt, hogy napjainkra a kivételes állapot paradigmája mit tette a demokráciával: „Egyetlen áldozat sem túlságosan nagy a demokráciáért, még magának a demokráciának az ideiglenes feláldozása sem.” (2005: 9.).
Az alkotmányos diktatúra felé (pp. 145-149.)
Álláspontom szerint 2010 óta, a második és harmadik Orbán-kormányok rendszeresen élnek az Agamben által leírt értelemben felfogott kivételes állapot eszközrendszerével és kormányzástechnikájával. A kormányzat az ellenségképek (a kommunisták és utódjaik, a globális kapitalizmus pénzügyi intézményrendszere, az Európai Unió, a menekültek, a külföldről finanszírozást kapó civil szervezetek, Soros György és nemzetközi intézményrendszere) folyamatos kiépítésével, társadalmi stigmatizációval és bűnbakképzéssel (a hajléktalanok, a társadalmi teljesítményt lerontó és önhibájuk miatt ellehetetlenült szegények), állandó identitáspolitikai küzdelmek előállításával próbálta, próbálja meg szinten tartani saját szavazótáborát és ezzel párhuzamosan politikai és társadalmi karanténban tartani politikai ellenfeleit (az ellenségképzésre lásd: Antal, 2016a). Ezen stratégiák kivitelezése nem csak és elsősorban pártpolitikai eszközökkel történet Magyarországon, hanem az Orbán-rendszer lényegében elkezdett egy alkotmányos diktatúrát kiépíteni. Korábban azt állítottam, hogy a kortárs autoriter populizmus tekinthető a schmitt-i kivételes állapot és alkotmányos diktatúra valódi megtestesülésének hiszen az ezen rendszerekben beiktatott kivételes kormányzás nem pusztán ideiglenes lesz és nem folyamatosan meghosszabbításra kerül, hanem az autoriter populista rendszerek fokozatosan alkotmányos diktatúrává válnak. Első ránézésre talán pont az ellenkezőjét gondolhatnánk az Orbán-rendszerről, hiszen – amint láthattuk – az előbb helyi szinten majd országosan bevezetett „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet” ötször került meghosszabbításra napjainkig. Én azonban úgy vélem, hogy az Orbán-rendszer elköteleződött a kivételes hatalomgyakorlás állandósítása (ezzel pedig az alkotmányos diktatúra) tekintetében: ezt támasztja alá az, hogy a saját jogszabályi hátterével ellentétesen tartja fenn a kivételes helyzetet; a menekültválság elmúlta után diszkurzív eszközökkel és gyűlöletpolitikával kreálta újra magát a válságot, amelyben menekültek és a bevándorlók elleni gyűlölet átvitelre került a belpolitikai ellenségek irányába; végül pedig az, hogy a bevándorlási törvénybe 2015-ben iktatott „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet” csakis egyfajta főpróbája volt a 2016-ban az Alaptörvényben létrehozott terrorveszélyhelyzetnek és az Orbán-rendszer azt választotta, hogy bevándorlási válsághelyzet alapján vezeti be a kivételes állapotot, de az eddigiek (bevándorlást és terrorizmus összemosása) alapján bármikor kész alkalmazni a magát a számtalan veszélyt hordozó terrorveszélyhelyzetet.
A kivételes politika és kormányzás alkotmányos alapjainak kialakítását jelentette az új különleges jogrend-típus bevezetése a hatodik alaptörvény-módosítás (2016. június 14.)[2] által. A terrorveszélyhelyzet (51/A. cikk) a nem államközi konfliktusok és kihívások kezelésére kívánt letenni hatékony eszközöket a kormányzat kezébe.[3] Az új különleges jogrendet terrortámadás jelentős és közvetlen veszélye vagy terrortámadás bekövetkezése esetén a kormány kezdeményezésére az Országgyűlés a jelen lévő képviselők kétharmadának szavazatával hirdetheti ki, hosszabbíthatja meg [51/A. cikk (1) bek.]. A meghatározott időre kihirdetett terrorveszélyhelyzetet során a kormány felhatalmazást kap sarkalatos törvényben meghatározott rendkívüli intézkedések bevezetésére. A kormány különleges rendeletalkotási jogosultságot is kapott, hiszen rendeletében a terrorveszélyhelyzet kihirdetésének kezdeményezését követően a közigazgatás, a Magyar Honvédség, a rendvédelmi szervek és a nemzetbiztonsági szolgálatok szervezetét, működését és tevékenysége ellátását érintő törvényektől eltérő, valamint sarkalatos törvényben meghatározott intézkedéseket vezethet be [51/A. cikk (3) bek.]. Ugyanakkor minderről a köztársasági elnököt és az Országgyűlés tárgykör szerint feladat- és hatáskörrel rendelkező állandó bizottságait folyamatosan tájékoztatja. Garanciális rendelkezés a kivételes állapot során megalkotott, de csak az előbb említett rendkívüli intézkedések időbeli hatályának korlátozása, hiszen az így bevezetett intézkedések hatálya az Országgyűlés terrorveszélyhelyzet kihirdetésére vonatkozó döntéséig, de legfeljebb tizenöt napig tart be [51/A. cikk (3) bek.].
Ezen túl az Alaptörvény ad egy nagyon általános, az előbb említetteken túli lehetőségeket is tartalmazó, rendkívüli jogalkotásra vonatkozó felhatalmazást is: a terrorveszélyhelyzet idején a kormány olyan rendeletet is alkothat, amellyel – sarkalatos törvényben meghatározottak szerint – egyes törvények alkalmazását felfüggesztheti, törvényi rendelkezésektől eltérhet, valamint egyéb rendkívüli intézkedéseket hozhat be [51/A. cikk (4) bek.]. Ezen rendkívüli jogalkotás vonatkozásában nem érvényesül az előbbi, időbeli korlátot meghatározó szabály (Országgyűlés terrorveszélyhelyzet kihirdetésére vonatkozó döntéséig, de legfeljebb tizenöt napig tartó hatályosság), hanem addig vannak hatályban, amíg maga a terrorveszélyhelyzet, aminek hatályáról való döntés lényegében a kormányzat kezében van, hiszen a kormány kezdeményezésére dönt minderről a törvényhozás be [51/A. cikk (6) bek.].
Az alaptörvényi rendelkezésekből egyáltalán nem világos (és ez egyáltalán nem meglepő, hiszen a kivételes kormányzás egyik fő célja éppen a bizonytalanság állandósítása), hogy a terrortámadás veszélyét mikor és milyen körülmények alapján állapítja meg a kormányzat, milyen garanciái vannak a kormányzati mérlegelésnek (hiszen az a kormányzat, amely nemzetbiztonsági kockázatot lát a külföldi forrásokkal gazdálkodó civil szervezetekben feltehetően sajátos mércével ítéli meg posztmodern valóságunk megváltozott biztonsági kihívásait). Továbbá az is kérdéses, hogy a már bekövetkezett terrortámadás esetén miért szükséges „veszélyhelyzetről” beszélni, hiszen a támadás bekövetkezésének ténye a tényleges veszélyt nyilvánvalóvá teszi, s az alkotmányozónak lehetősége lett volna arra, hogy egy már meglévő különleges jogrend-típusra (pl. a szükségállapotra) vonatkozó szabályokat alakítson át az aszimmetrikus veszélyeket hordozó biztonsági környezetben. Nem vitatva azt, hogy a terrorizmus, s mindenek előtt a terrorista cselekmények előkészítésének nemzetbiztonsági felderítése valóban szükségesé teszi a kivételes állapotokról és azok átalakításáról szóló diskurzust, ugyanakkor az nagyon is kétséges, hogy a magyar Alaptörvényben található terrorveszélyhelyzet bevezetése a fent jelzett agambeni célkitűzéseknél (vagyis a megelőzés helyett a következmények kormányzása) többet szolgálna. Megítélésem szerint a legnagyobb kockázatot az jelenti, hogy mivel Magyarországon a végrehajtó és a törvényhozó hatalom gyakorlatilag összefolyt közjogilag (mivel a kormánytagok legtöbbje egyben parlementi képviselő is) és politikailag (mivel gyakorlatilag minden kormányzati jogalkotási kezdeményezés vita és ellenvélemény nélkül megy át a parlamenten, a kormányzat jogalkotási szempontból maximálisan uralja és kontroll alatt tartja a törvényhozást) is, így a terrorveszélyhelyzet elrendeléséről, meghosszabbításáról, az előbb említett garanciális szempontól csak formálisan dönt a parlament, valójában maga kormányzat diszponál minden döntés felett. Másként megfogalmazva: közjogilag ugyan különbség van a kivételes állapot tekintetében a felhatalmazó és a felhatalmazott között, politikai szempontból és az agambeni „puszta élet” szempontjából viszont egyáltalában nincs. Vagyis valójában a magyar kormányzat tekinthető a kivételes állapot (bipolitikai) felhatalmazottjának, ami olyan nagy fokú hatalomkoncentrációt jelent, amelyet joggal tekinthetünk az alkotmányos diktatúra felé vezető iránynak.
Az állandósult kivételes állapot kockázata (pp. 150-152.)
A permanens kivételes állapot egyik kockázata az, hogy az állam folyamatos készenléti állapotban tartásával lényegében elveszítjük annak a lehetőségét, hogy azokról a fontos kérdésekről vitatkozzunk, hogy az állandó globális katasztrófák árnyékában hogyan kell átalakítani életünket, és hogy hogyan kell átértékelni a modern állam működését. Az, hogy agambeni terminológiával szólva mindannyian potenciális terroristává váltunk, lényegében a bizonytalanság és a félelem olyan légkörét eredményezte, amely mára szinte végérvényesen rátelepedett közviszonyainkra, és gondolkodás nélkül feláldozunk egyre többet és többet önnön szabadságunkból a biztonsági paradigma mentén, s közben nem vesszük észre, hogy igen sokszor az az állam jelenti a biztonságunk legnagyobb akadályát, amely a biztonság ígéretével kampányol.
A kormányzatok által alkalmazott permanens kivételes állapot lényegében a társadalom és az individuumok demokratikus immunrendszerét károsította és csírájában fojt el minden társadalmi önvédelmi mechanizmust, s ezt a kormányzatok maximálisan ki is használják: a biztonság ígérete olyan politikai hívószóvá vált, amelynek égisze alatt olyan szabadságkorlátozó mechanizmusokat is be lehet vezetni, amely nem a társadalomnak a létbiztonságát, hanem a kormányzatnak a politikai biztonságát szolgálja. Ezért lenne fontos egy olyan társadalmi diskurzus, amelynek során élesen el lehet választani azt, hogy mi szükséges a társadalmi biztonsághoz (ezért milyen biopolitikai korlátozásokat kell, hogy eltűrjön a politikai közösség) és melyik az az intézkedés, amely csak látszólag szolgálja ezt a biztonságot, s valójában a kormányzati önkény eszköze. Éppen ezek miatt indulhatnak el az autoriter populista rendszerek az alkotmányos diktatúraként való stabilizálódás útján (ahogyan ezt az Orbán-rendszer esetében is láthattuk).
Éppen a magyar terrorveszélyhelyzet intézményesítése mutat rá arra, hogy nagyon fontos lenne azt a vitát is elindítani, hogy a kivételes állapotok intézményesítése, bevezetése, meghosszabbítása során maga törvényhozás (s így a hatalmi ágak elválasztása) sem szolgálhat elegendő garanciaként a végrehajtó hatalom korszakunkban ismét megmutatkozó túlhatalmával szemben. A helyzet az – és ez messze nem csak magyar sajátosság –, hogy bekövetkezett egy igen jelentős összemosódás a nemzetállami törvényhozások és a végrehajtó hatalom között, ami az egyik oldalról a parlamentek ellenőrzési jogosítványainak eljelentéktelendésében, a másik oldalról a végrehajtó hatalom közjogi és politikai expanziójában mutatkozik meg, amely – amint azt már elemeztem – korántsem írható le a prezidencializálódás kategóriájával. Ezek a jelenségek Magyarországon is szembeötlőek, s felvetik azokat a kérdéseket, hogy a kivételes állapottal, az annak vezetésével ígért biztonsághoz fűződő választói elvárásokkal, s ezzel biopolitikai hatalmukkal visszaélő kormányzatokkal szemben milyen, az alkotmányos demokrácia hagyományos hatalmi ági struktúráján túli kontrollmechanizmusok képzelhetők el és ebben miként vonható be a társadalom.
Mindebből következik a permanens kivételes állapot legnagyobb kockázata: s ez lényegében a modern állam/kormányzatok korlátlan biopolitikai hatalma, amely leginkább az állandó kivételes állapotban testesül meg. A modern államon belül a modern végrehajtó hatalom biopolitikai hatalmi ággá vált, amelyet csak egy új hatalomkorlátozási és -elválasztási rendszerben lehet korlátozni. Egyetértve Agamben konklúziójával, a modern állam biopolitikai hatalma a puszta élet egyik legmeghatározóbb erejévé, és eközben a kivételes állapot állandóvá és stabil kormányzati realitássá vált (Agamben, 1998: 120.). Ebből pedig a veszély következik, hogy lényegében bármikor, a kivételes állapot elrendelésének, bevezetésének a tényétől függetlenül agambeni értelemben bárki bármikor homo sacer-é válhat (Agamben, 1998: 111.), akiket az állam megfoszthat politikai jogosítványaitól (lásd az előbb emlegetett, folyamatos ellenségképző stratégiát, amelynek célja politikai csoportok kiszorítása a közéletből) és a közösségből kiszakítva elveszíthetik magánéletünk (puszta életünk) felett gyakorolt kontrolljukat. Ezekből tehát az következik, hogy ki kell dolgozni a modern állammal/kormányzattal szembeni, biopolitikai hatalomkorlátozási mechanizmusokat.
Felhasznált irodalom
Agamben, Girogio (1998): Homo Sacer: Sovereign Power and Bare Life. Ford.: D. Heller-Roazen, Stanford, California: Stanford University Press.
Agamben, Giorgio (2005): State of Exception. Ford.: Kevin Attell, Chicago: The University of Chicago Press.
Antal Attila (2016a): Politikai ellenség és identitás. Földes György – Antal Attila (szerk.): Holtpont. Társadalomkritikai tanulmányok Magyarország elmúlt 25 évéről. Budapest: Napvilág Kiadó. 131–152.
Benjamin, Walter (2003): Selected Writings, vol. 4, 1938–1940. Szerk.: Howard Eiland and Michael W.Jennings. Cambridge: Harvard University Press, Belknap Press.
Friedrich, Carl J. [1941] (1950): Constitutional Government and Democracy. 2nd. ed. Boston: Ginn.
Hoelzl, Michael – Ward, Graham (2014): Introduction. In: Schmitt, 2014: x–xxix.
Körösényi András (2000): Carl Schmitt állam- és politikaelméleti alapfogalmai. Politikatudományi Szemle, 2000/3–4., 5–24.
Schmitt, Carl (2014): Dictatorship. From the origin of the modern concept of sovereignty to proletarian class struggle. Cambridge – Malden, MA: Polity Press.
[1] Éppen emiatt érvelek majd a Harmadik részben amellett, hogy Schmitt megközelítése. az alkotmányos diktatúra, mint a kivételes hatalom „végleges” formája a kortárs autoriter populista rendszerek ölt testet.
[3] Az Alaptörvény módosítására benyújtott javaslat indokolása szerint: „Az Alaptörvény megalkotását követően a transzatlanti térség, Európa és benne Magyarország biztonsági környezete gyökeresen megváltozott. A világban olyan új típusú biztonsági kihívások jelentek meg, amelyek a korábbi klasszikus államközi fenyegetésekre adott különleges jogrendi válaszokkal hatékonyan és a szükségesség-arányosság követelményeit betartva megfelelően nem kezelhetők.” Forrás: http://www.parlament.hu/irom40/10416/10416.pdf
