2016 óta egyre több kormányzat, parlament, város hirdetett ki klímavészhelyzetet (climate emergency). 2019. november 5-én a Fővárosi Önkormányzat, majd november végén maga az Európai Parlament is erre az útra lépett. De mit is jelent a klímavészhelyzet? Retorikai fogás-e vagy pedig a klímaválság kezelésének egy lehetséges eszköze? Antal Attila vendégcikke.
A klímavészhelyzet bevezetése egy olyan ponton került be a klímaváltozásról való diskurzusba, amikor az alapvetően változott meg. Mondhatnánk azt is, hogy a rendkívüli állapot éppen a klímaváltozásról való közbeszéd átalakulásával kezdődött, ugyanis véget ért az a korábbi, „normálállapotnak” tekintett helyzet, amelyben a klímaváltozás és annak pusztító hatásai valamiféle jövőbeni, a jövő generációkat terhelő problémaként került körülírásra. A klíma- és ökológiai válság valósága durván és szinte egyszerre csapódott bele a világ társadalmainak életébe. Persze, valójában ez már igen régóta tartó folyamat, hiszen a tengerszint emelkedése, a rendkívüli időjárási események már igen régóta veszélyeztetnek közösségeket, vesznek el életeket, az ember már régóta felelős fajok eltűnéséért, de az utóbbi években érezhető változás következett be a válságról való kommunikációban. Úgy vélem, hogy a klímavészhelyzetről, mint lehetséges eszközrendszerről való gondolkodás ebbe a változásba ágyazódik bele és egyúttal ez a megváltozott környezet határozza meg majd azt is, hogy mit lehet ettől az eszköztől várni.
Alapvető változás klímaváltozásról való közbeszédben: válságdiskurzus és a cselekvés kikényszerítése
2019-ben a klímasztrájk és a klímaválság lettek az év szavai, ami mutatja, hogy alapvető változás következett be az ökológiai- és klímaválsággal kapcsolatos diskurzusban, amit az az apró, de fontos dolog is jelez, hogy a Házi Patika oldalon megjelent egy rövid címszó a „klímaszorongásról”. A fordulat lényege pedig az, hogy amióta minden eddiginél jobban kézzelfoghatóvá váltak a klímaváltozás mindennapi (tehát nem csak és elsősorban a jövő generációkat érintő) hatásai, azóta világszinten is felerősödött az, hogy a klímaváltozásra korunk legjelentősebb globális, mindent és mindenkit veszélyeztető válságaként tekintünk. Ennek a változásnak nagyon is kézzelfogható oka van: egyrészt a klímaváltozás által felerősített, életünk mindennapjait meghatározó extrém időjárási viszonyok és azok hatásai (hőhullámok, sohasem látott mennyiségű hirtelen lezúduló csapadék, bozóttüzek, az emberi infrastruktúrák megroppanása); másrészt az, hogy a klímaváltozást és annak következményeit kutató közösség világszerte egyre aktívabban és erősebben áll ki azért, hogy végre társadalmi, politikai következménye legyen annak, hogy a klímaváltozás miatt „kimondhatatlan emberi szenvedésekkel” nézünk szembe.
Ebben az eleve alakuló környezetben jöttek létre a legújabb klímamozgalmak (mindenek előtt a Fridays for Future és az Extinction Rebellion), valamint az egész Greta Thunberg-jelenség, amelyek önálló és meghatározó alakítói lettek a klímaváltozásról való diskurzusnak. Amikor a legfiatalabbak kezdenek el drasztikusan és végletes akciók keretében aggódni a saját és a bolygónk jelenéért, akkor logikus, hogy mind a nyelvi eszközrendszerekben, mind pedig az eddigi hozzáállásokban változásra kell számítani: a klímaváltozásról való beszédet felváltotta az ökológiai- és klímaválság. A dolog példa nélküliségét az adja, hogy a legfiatalabb generációk néznek most szembe azzal, hogy immáron bizonyos fokig visszafordíthatatlan a klímaváltozás és egyre hangsúlyosabb kérdés most már inkább az, hogy lehet-e és ha igen, akkor hogyan alkalmazkodni az egyre súlyosbodó válsághoz. S mindez előttünk, a digitális és mozgalmi szférákban zajlik. Ez a lehetetlen helyzet, valamint az azzal való szembenézés ihlette a klímavészhelyzetet, hogy immáron elértünk egy olyan pontra, ami után semmi sem folytatható úgy, ahogyan eddig. Alapvető változásokra van szükség.
Mit várhatunk a klímavészhelyzettől?
Vajon a klímavészhelyzet a már-már társadalmi patológiaként működő klímaszorongásra adott egyfajta felületi kezelés? Tehát egyfajta retorikai fogás – ahogyan mondják; vagy pedig magára a klímaválságra adható valódi globális és lokális reakció? Ezt még nem lehet tudni. Az azonban szerintem már most is biztosan állítható, hogy ha csupán „retorikai fogás”, akkor is nagyon sokat várhatunk tőle, hiszen minden eddiginél nagyobb figyelem középpontjába állíthatja a globális ökológiai- és klímaválságot. Így vagy úgy, de a klímavészhelyzet biztosítja, hogy ne keressük a korábbi „normalitásokhoz” való visszatérés lehetőségeit, mert azok nincsenek és az ebbéli erőfeszítésinket inkább a válsághelyzettel előálló roppant katasztrófa enyhítésére használjuk fel.
Érzésem szerint ugyanakkor ennél jóval több lehetőség rejlik a klímavészhelyzetben. Régi (ugyanakkor korántsem veszélytelen) tradíció, hogy rendkívüli válságokra, kivételes állapotokra rendkívüli eszközökkel reagál egy közösség. A Római Köztársaság szenátusa katonai vészhelyzet esetében kivételes, ám időben korlátozott (hat hónapra szóló) hatalommal rendelkező diktátort választott, akit ugyanakkor ellenőriztek a köztársasági hivatalok. A modern alkotmányos demokráciák is átvették ezt az ún. rendkívüli jogrend különféle megoldásainak formájában, amikor is valamilyen (természeti, politikai, háborús) válsághelyzetben a végrehajtó hatalom kap kivételes felhatalmazást időlegesen, szigorú elszámolással tartozva a törvényhozásnak.
Az ökológiai- és klímaválság mind a nemzetállamokra, mind a világ egészére leselkedő legnagyobb válsághelyzet. Ilyenformán nagyon is érthető az a logika, ahogyan a társadalmak a válsághelyzet egy újraértelmezett eszközéhez kívánnak nyúlni. A valódi kérdés az, hogy képesek vagyunk-e önmagunkat meghaladni, ugyanis a klímavészhelyzetet formálisan ugyanazon lokális vagy központi kormányzatok hirdetik ki, akik közvetlenül maguk is felelősek a klímaválságért, illetve közvetett módon erőtlennek bizonyultak a globális kapitalizmus szennyező erőinek megregulázásában.
Ha megvizsgáljuk az eddig kihirdetett klímavészhelyzeteket (akár a budapestit, akár az Európai Parlament által elfogadottat), akkor azt látjuk, hogy azok nagyon fontos célokat és elvárásokat fogalmaznak meg a karbonsemlegesség, a Párizsi Megállapodásban meghatározott klímacélok, a közintézmények kibocsátásokkal kapcsolatos adatnyilvánossága, valamint az extrém időjárási körülményekre való felkészülés (és még nagyon sok fontos egyéb kérdés) kapcsán. Ezek természetesen kulcsfontosságú kérdések a klímaválságra való politikai, társadalmi és gazdasági reagálás szempontjából, ugyanakkor egyelőre nem nagyon látjuk azt, hogy a klímavészhelyzet illeszkedik-e, és ha igen, akkor miként a rendkívüli hatalomgyakorlás több évszázados tendenciáiba, vagyis van-e mögötte politikai és társadalmi akarat, hogy létrejöjjön az első, klímaváltozásra reagáló rendkívüli jogrendtípus.
Úgy vélem, hogy ez még nyitott kérdés és óriási a bizonytalanság mind a politikai döntéshozókban, mind a klímaaktivistákban. Túl sok idő azonban nincs, ugyanis, ha valódi eszközként szeretnénk felhasználni a klímavészhelyzetet, akkor ezeket a döntéseket hamar meg kell hozni. Valódi formabontó megoldás az lenne – és álláspontom szerint ez tenné a legjobbat a klímaválság hatásaival való küzdelemnek –, ha létrejöhetne a világtörténelemben először a nemzetállami kereteket meghaladó, akár az egész bolygóra kiterjedő a jogrendszerek által elismert új rendkívüli állapot, vagyis a globális klímavészhelyzet.
