Átalakulás előtt áll az ellenzéki politikai térkép. Formálódóban van egy zöld és egy liberális pólus. Az, hogy lesz-e a 2022-es ellenzéki összefogásban baloldali szereplő többek között azon fog múlni, hogy képviselni tudjuk-e azt, hogy a klímaválság korszakában az ökopolitika csakis baloldali lehet.
Gyakran hangoznak el olyan érvek, hogy a környezetvédelem nem ideológiák kérdése, nincs jobb- vagy baloldali ökopolitika. Én azonban úgy vélem – és ezt korszakunk ökológiai- és klímaválsága nagymértékben igazolta –, hogy kulcsszerepe van az ideológiáknak abban, hogy milyen ökológiai politikát csinálunk. Éppen itt van tehát az ideje annak, hogy leszámoljunk a korábbi környezetvédelmi paradigmáinkkal, amelyek nem voltak képesek megragadni a probléma valódi gyökerét, vagyis a globális kapitalizmus alapvető működési módját. Ugyanis, korszakunk neoliberális tőkés rendszere a végletekig kizsákmányolja mind az embert, mind pedig a természetet és áruvá tette nem csak a környeztet, hanem magát a környezetvédelmet is (gondoljunk itt arra, hogy a világ legnagyobb szennyezői számára a „bezöldülés” elsődleges marketingszemponttá vált). Marx iránymutatása kulcsfontosságú ma is: a munkás nem csupán önnön munkájától, de a természettől is elidegenedik, mindez az alapja a kizsákmányolás rendszerének.
Nem túlzás tehát idézni azt a szkeptikus megközelítést, mely szerint „könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét”: a globális ökológiai- és klímaválsággal megkezdődött az az „elnyújtott világvége”, amelyet a tőkés csoportok beemeltek a portfóliójukba. Az olyan ökopolitika, amely a klímavészhelyzet előtti eszközendszerrel közelít (és azon az előfeltevésen alapul, hogy pusztán jogi szabályozással, a szennyezők megregulázásával, zöldítéssel megoldhatók korszakunk problémái) súlyosan téved. Új és kivételes helyzet van tehát és éppen itt van az ideje annak, hogy a problémát a nevén nevezzük: az antropogén eredetű ökológiai- és klímaválságért a globális kapitalizmus működésmódja és annak nyertesei tehetők felelőssé. Ez természetesen megköveteli azt is, hogy szembenézzünk az átlagember felelősségével, de még inkább azzal, hogy a tőkésosztályok működtetik a bolygónkat kizsákmányoló és pusztító rendszereket. Furcsa módon minderre a radikális jobboldal hamarabb ráérzett, mint a zöldek és a liberálisok és tudatosan beállt az ökológiai- és klímakatasztrófa felelősei mögé: egyrészt előre menekülve, „klímahisztinek” nevezik a válságról szóló diskurzust, másrészt pedig elkezdték kidolgozni azokat a stratégiákat, hogy hogyan lehet hibernálni a klímaválság nyomán forrongó társadalmakat (mindennek legjobb példája az Orbán-rendszer, amelynek „klímapopulizmusa” szerint mi semmiért sem vagyunk felelősek, ezért nem nekünk kell állni a cechet). Érdekesnek találom, hogy a világszerte megszerveződő klímamozgalmak nem csak a radikális jobboldalt, hanem a liberálisok egy részét is félelemmel tölti el a neoliberalizmus éleződő kritikája és már „zöld kommunizmussal” riogatnak.
Mindezzel nem az ökopolitika valamiféle kisajátítása mellett próbáltam érvelni, hanem az azzal való szembenézésre hívtam fel figyelmet, hogy a klímavészhelyzet korában immáron nem szabad attól a rendszertől (a globális kapitalizmustól) válaszokat várni, amelynek működésmódja (ami nem más, mint az emberi önzés intézményesítése) a válság fő okozója. Ennek belátása pedig új tartalmat és lehetőséget adhat a hazai baloldali politikának, amely egyúttal óriási kihívások előtt is áll. A politikai baloldal ugyanis ez idáig – mivel érthetetlenül és kritikátlanul odaforrasztotta magát a liberálisokhoz – alapvetően elhanyagolta nem csak a baloldali, hanem az ökopolitikát, és most pedig együtt kellene képviselnie a vörös alapon zöld programot. Ehhez mindenek előtt az szükséges, hogy táplálkozni tudjon az antikapitalista és kapitalizmuskritikus gyökereiből és ne kigyomlálni akarja azokat, ez lehet az alapja egy új ökopolitikának. Ezt ugyanis az említett, formálódó új zöld pólus nem tudja és nem is akarja meglépni és a klímaválságot a kapitalista világrendszeren belül, ám remélhetőleg kapitalizmuskritikus módon próbálnák meg kezelni. Azt gondolom, hogy ezzel a politikával lehetséges együttműködés, azonban ugyanez nem képzelhető el azokkal a liberális erőkkel, akik – a már jelzett módon – bármilyen radikális ökológiai gondolat kapcsán előhívják a totalitárius kártyát.
Ahhoz, hogy a formálódó és az Orbán-rendszerrel szemben álló ellenzéki együttműködésben létrejöjjön egy erős baloldali pólus, ahhoz megkerülhetetlennek látom a következőket: szembenézés azzal, hogy a klíma- és ökológiai válságot a globális kapitalizmus működési módja, mindenek előtt a neoliberalizmus okozta; annak belátása, hogy a klímaválság kezelése csakis a kapitalista rendszer eddigi működésmódjának és logikájának drasztikus megtörésével lehetséges; megoldást kell találni klímaválság kezelésével együttjáró kötelezettségek okozta társadalmi feszültségekre (pl. a fosszilis energiatermelés megszüntetésével előálló munkanélküliség); a klímaválság következményeit állami eszközökkel és mindenkire kiterjedő módon kell enyhíteni és nem elfogadható az az elv, hogy csak azok kapnak túlélési lehetőséget, akik „megengedhetik maguknak”; az állami tulajdon szerepének megerősítése az energetikai/közmű szektorban és „zöld akadálymentesítés” (a megújuló energia közösségi termelésének megkönnyítése, amihez kiindulópont a közintézmények épületállománya); a klímavészhelyzet rendkívüli jogrendjének kialakítása, bevezetése és annak kivizsgálása, hogy a magántulajdon milyen szerepet játszott az ökológiai- és klímaválság bekövetkeztében; a klímaválság globális menekültválságot generál, amelyre nem lehet válasz a gyűlöletpolitika. Mindezek nem utópiák, hanem a magyar valóság legfontosabb problémái, amelyekre egy klasszikus zöldpolitika nem képes válaszokat adni, az autoriter jobboldal pedig egyenesen ki akarja élezni ezeket a feszültségeket. Ezért a vörös-zöld pólus létrehozása nem csupán politikai lehetőség, hanem társadalmi kötelezettség is.
