Zinn, Howard (2019): Engedetlenség és demokrácia: Kilenc téveszme a törvényről és a rendről. Fordította: Piróth Attila. Budapest: Napvilág Kiadó.
Howard Zinn kötete rendkívül nyugtalanító olvasmány. Azt a felettébb aktuális kérdést feszegeti, amelynek elhallgatása vagy meg nem válaszolása az embereket megnyomorító hatalmi rendszerek alapja: fellázadhatunk-e a nyilvánvalóan erkölcstelen jogszabályok ellen? Howard Zinn eredetileg 1968-ban megjelent kötete nem kerülhetne aktuálisabb pillanatban a magyar olvasókhoz. Majdnem egy évtizede élünk egy olyan rezsimben, amely olyan jogrendszert alakított ki, amelyet − bár a társadalom döntő része számára elveszítette minden erkölcsi legitimációját − egy tehetetlenségi erő kőkeményen összetart. Ez az erő pedig a Zinn által is vizsgált hamis tudat, vagyis az, hogy a „törvényeket be kell tartani, azok erkölcsi megítélésétől függetlenül”. De vajon mit lehet kezdeni azzal a felismeréssel, hogy a jog és a joguralom mindig is a hatalom érdekeit szolgálta? Antidemokratikusnak tekinthető-e az olyan jogszabályok be nem tartása, amelyek nélkülöznek minden erkölcsi minimumot? A demokrácia ellenségei vagyunk-e akkor, amikor fellázadunk a tekintélyelvű hatalom jogrendszere ellen? Ilyen és ehhez hasonló kérdések nyomasztják a szerzőt.
A kötet illeszkedik abba legutóbbi pár évben örvendetes módon kibontakozó hagyományba (érdemes megemlíteni a következő köteteket: Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás, A hatalom társadalma vagy a társadalom hatalma?), amely tudományos és mozgalmi perspektívából kezdett el foglalkozni a polgári engedetlenséggel. Zinn esszéje a békés polgári engedetlenség intézménye és gyakorlata melletti védőbeszéd, amely egyúttal Abe Fortas korábbi amerikai legfelsőbb bírósági bíró Concerning Dissent and Civil Disobedience című, 1968-as könyve elleni vádirat. Fortas bíró azt járta körbe, hogy milyen esetekben és feltételekkel elfogadható a békés polgári engedetlenség. Ez pedig nem más, mint a törvényességnek, a jog uralmának feltétlen tiszteltben tartása. Zinn munkájának középpontjában ennek kritikája áll. Nem lehet véletlen, hogy a jogrendszer és a joguralom egyfajta társadalmi fétisként kezelésétől már az ókori rómaiak is óvtak a „summum ius summa iniuria” (vagyis: a legteljesebb mértékben érvényre juttatott jog vezet a legnagyobb mértékű jogtalansághoz) ősi jogelvével. Zinn ezt a következőképpen fogalmazta meg: „A törvények uralmának az abszolútum magaslatára emelése a totalitarizmus jele, és a totalitárius rendszerek légkörét meg lehet teremteni a demokrácia számos jellegzetességét mutató társadalmakban is” (Zinn, 2019: 106). Zinn kíméletlen éleslátással és logikus érveléssel mutat rá a Fortas gondolkodásában rejlő következetlenségekre. Fortas ugyanis egyszerre kívánja a törvényesség kalodájába zárni a polgári engedetlenséget, miközben azokra az esetekre tartja alkalmazhatónak, amikor érvénytelen, alkotmányellenes vagy mélyen erkölcstelen törvények ellen kívánunk fellépni. Zinn szembesít bennünket azzal, hogy ha ezt a megszorító értelmezést valljuk, akkor valójában sohasem tudunk a polgári engedetlenség eszközével élni. Ez esetben ugyanis a hatalom kezében mindig ott lesznek olyan végső morális és jogi ütőkártyák, amelyek semlegesíthetik az ellenállást. Éppen ezért a kötet kilenc – a Fortas-féle gondolkodásból eredő – téveszmét boncolgat, e béklyók alól kíván bennünket felszabadítani. E téveszmék kiindulópontja ugyanaz: a joguralom szentségén alapuló liberális demokrácia és ennek legszélesebben értett gazdasági/társadalmi háttere a kapitalizmus. A modern jogrendszerek kialakítása elválaszthatatlan a kapitalizmus globális kizsákmányoló rendszerének létrejöttétől, és mint ilyen, a kizsákmányolási gépezet összetartására, működtetésére és legitimálására szolgál (gondoljunk például a globális vállalatok azon elvárására, hogy ugyanolyan jogi keretek között működjenek a világ bármely pontján). Vagyis amikor Zinn Fortas érvelését és a polgári engedetlenség leszűkítő értelmezését kritizálja, valójában azt a liberális jogrendet bírálja, amely a törvényesség, jogállamiság és joguralom értékeit a globális kizsákmányolás fenntarthatósága érdekében alkalmazza, hiszen éppen a polgári engedetlenség lehetne a leszakadó társadalmi csoportok, a kisebbségek, a rabszolgaként kezelt munkavállalók, a bevándorlók, a nők és gyermekmunkások által alkalmazott eszköz, ha nem ütközne annak tényleges alkalmazása a jogrendszer által felállított roppant akadályokba.
Zinn tehát elementáris erővel világít rá arra, hogy a modern jog a neoliberális kapitalizmus legfőbb hatalmi struktúrájává és a sérülékeny társadalmi csoportok kizsákmányolásának egyik legnagyobb fenntartójává vált. Ennek legszembetűnőbb példája az Egyesült Államok. Zinn ki is nyilvánítja, hogy a törvények Fortas általi felmagasztalása már kudarcot vallott az amerikai történelem két legnagyobb válsága (a függetlenségi háború és a rabszolgaság eltörlése) során: „E két válságot a nemzet látszólagos békés és sikeres fejlődése követte, mert az amerikai liberalizmus gyorsan elhantolta a holttesteket (az indiánokét, a feketékét, a háborúba küldött fiatalokét), az igazságtalanságokat (a rasszizmus, az iparosítás, az urbanizáció emberi roncsait) pedig bezárta a nemzet alagsorába, ahol milliók éltek csendben és láthatatlanul. Azokat, akik a felszínre verekedték magukat, hogy megtörjék a csendet, az elnyomás és reform pontosan kimért elegye fogadta az ország belső nyugalmának helyreállítása érdekében… Így az amerikai társadalmat lehetett sikeresnek mondani; bár gépezetét sokak nyomorúsága olajozta, mások – a dagadó és elégedett középosztály – számára »működött«” (Zinn, 2019: 9–10). Vagyis korszakunk liberális jogrendje és a demokrácia logikus, ám beláthatatlan következményekkel járó osztálypolitikán nyugszik: az uralkodó osztály és a középosztály változó tartalmú és összetételű szövetségén, amelynek célja a középosztály anyagi pacifikálása és az alávetett osztályok burkolt, máskor egészen nyílt és brutális elnyomása. (Lásd a Zinn által is elemezett vietnámi háború elleni, illetve polgárjogi mozgalmakat.) E jól berendezett világba nem fér bele a polgári engedetlenség. Ám a cél korántsem a nyílt elnyomás, hanem valami sokkal brutálisabb. Teljes nemzedékeket arra nevelnek, hogy a törvényességre való álságos hivatkozás előtt minden, az igazságosságra hivatkozó morális megközelítésnek meg kell hajolnia. Zinn szerint a polgári engedetlenség valamilyen erkölcstelen, emberi szellemet, alapvető jogokat sértő törvény ellen irányulhat egy létfontosságú társadalmi cél érdekében. Előttünk áll tehát a liberális demokráciák és neoliberális kapitalizmus legnagyobb morális ellentmondása, amely abban ragadható meg, hogy a felvilágosodástól kezdve felépített, kifinomult, a jogrend biztosította egyéni és közösségi védelem is anyagi státuszhoz köti és ennek elfogadását olyan morális kötelezettségként írja elő, amely minden állampolgárnak „elsőrendű kötelezettsége”.
Itt érkezünk el egy olyan alapfelismeréshez, amely meghatározhatja korszakunkat: a római jogtól kezdve, különösen a francia felvilágosodáson, az angol parlamentáris fejlődésen át, egészen az amerikai és európai alkotmányozásokig mélyen hittek abban, hogy a jog és a joguralom minden polgárként elfogadott ember (s ebbe korántsem tartozott bele mindenki, pl. nők, afroamerikaiak) védelmét szolgálja. Mindig is úgy volt, és napjainkban sincs ez másként – és e keserű felismerés alapjaiban határozza meg Zinn érvelését –, hogy a jog a hatalom és a hatalmasok alapvető biztosítéka, és korszakunk (különösen annak populista korszelleme) felfogható a jog elleni legújabb lázadásnak. Mindez azért lehet különösen fájó és kiábrándító a nyugati centrum és részben félperiféria országaiban, mert az átlagember mára azzal szembesül (hitel- és klímaválságtól kezdve, fogyasztóvédelmen át egészen az egészségügyig), hogy éppen az őt védeni hivatott jogrendszer szolgáltatja ki a hatalmasoknak, politikusoknak és bürokratáknak éppúgy, mint a globális vállalatoknak. Álláspontom szerint e mindig is létező védtelenség, a hatalom előtti meztelenség és eszköztelenség felismerése okozza korszakunk egyik legnagyobb frusztrációját. Tulajdonképpen a „fejlett nyugat” átlagpolgárai szembesülnek azzal, ami általános tapasztalat volt mindig is a periférián: az emberek a végletekig ki vannak szolgáltatva a hatalomnak.
Úgy vélem, hogy éppen ez a nyugtalanság és kiábrándultság hozta el korszakunk új tekintélyelvű politikai rendszereinek felemelkedését (gondoljunk Trump Amerikájára vagy az Orbán-rendszerre). Zinn elősorban nem a polgári engedetlenség és a tekintélyelvű rendszerek kapcsolatának kérdéskörével foglalkozik, ugyanakkor a modern önkényuralmak jogrendszereiben éleződik ki leginkább az, hogy milyen feszítő problémát jelent az igazságtalan, erkölcstelen jog. Bármilyen furcsának tűnik is, az új típusú, populista, tekintélyelvű rendszerek és a polgári engedetlenség közös tőről fakadnak abban az értelemben, hogy – legalábbis első ránézésre – mind a kettő a liberális jogrend elleni lázadásnak tekinthető. A liberális demokráciák elemi erővel kezdték el magukat védeni a huszadik század második felében a kibontakozó polgári engedetlenségektől, de mindenekelőtt az azokban megfogalmazódó dühtől, amely fakadhat az állami rasszizmus elleni lázadásból, a kapitalista rendszer kilátástalanságainak felismeréséből vagy éppen a korábban jelzett szomorú ráeszmélésből: az ún. emberi jogok korántsem egyetemesek és az állam egyáltalán nem akarja minden polgárát megvédeni.
A kortárs tekintélyelvű populista rendszerek éppen e kiábrándultságot és kilátástalanságot használják ki. Ám céljuk korántsem az, hogy a liberális demokráciák hipokrita megközelítése helyett közelebb vigyék a jogszerűséget és igazságosságot egymáshoz (pedig sokszor éppen ezt ígérik), hanem kimondják az eddig kimondhatatlant: az emberi jogok, az egyenlő bánásmód, a joguralom, a jogvédelem nem jár mindenkinek, azokból politikai és gazdasági érdekek mentén részesülhetnek csak az emberek. E szempontból mondhatnánk azt, hogy a tekintélyelvű populista rendszerek legalább őszinték. Ezzel azonban nem sokra megyünk, hiszen mindez a zsarnokság nyílt felvállalása. Ezek a tekintélyelvű rendszerek azonban ennél is többet tesznek, és ezért állítottam azt, hogy Zinn könyve nem is jelenhetett volna meg aktuálisabb pillanatban hazánkban: a tekintélyelvű populista berendezkedések elkezdték felépíteni saját alkotmányos rendszereiket (ezért nem állíthatjuk azt, hogy teljességgel a jog elleni lázadásból táplálkoznak), amelyek törvényesíteni hivatottak e rendszerek gonoszságát. Mindezt joggal nevezhetjük alkotmányos diktatúrának, amely minden eddiginél jobban kiélezi az erkölcstelen és igazságtalan jogrend elleni lázadás dilemmáit. Úgy hiszem – és ezzel talán Zinn is egyetértene –, hogy a tekintélyelvű rendszerek (legyenek azok liberálisok vagy éppen populisták) joga elleni lázadásnál kevés demokratikusabb tett képzelhető el.
A jog elleni lázadás új korszaka áll előttünk…
