Az ellenzék az utóbbi időben többször is belengette a rendszerellenzékiséget. Most pedig előválasztást tartott és készül az európai, de még inkább az önkormányzati választásokra. De mi értelme egy autoriter rendszerben a választásnak és a pártok létének, amelyek állami bürokratikus eszközökkel ellehetetleníthetők? A szakszervezetek és az MTA-dolgozók keservesen próbáltak és próbálnak meg fellépni az igazukért. De vajon megakadályozható-e a rabszolgatörvény vagy az MTA-kutatóhálózatának szétverése? S vajon részsikerek esetén fog-e változni a rendszer? Ebben az írásban amellett érvelek, hogy az autoriter Orbán-rendszert csakis mint rendszert lehet megbuktatni és ehhez rendszerellenzékként kell viselkedni.
A hibrid-diskurzus vége
Az utóbbi időben érezhetően felpörgött az Orbán-rendszer természetéről, annak hibrid jellegéről szóló vita. Ez abból a szempontból nagyon is pozitív, hogy végre nyíltan tudunk beszélni arról, hogy az Orbán-rendszer nem demokratikus. Másrészt viszont nagyon is elkényelmesített bennünket, hiszen igen kevéssé foglalkoztunk mindeddig azzal, hogy mi következik a demokráciahiányból, valamint megpróbáltuk úgy szemlélni a politikai rendszer hibrid jellegét, hogy a „demokratikus maradványokra” koncentráltunk – amelyek ugyan tényleg léteznek a civil szervezetek, helyi közösségek és mozgalmak, valamint a mindennapokban egyre inkább szorongatott jogállami intézmények (pl. bíróságok) képében, de éppenséggel a rendszerrel szemben és nem a jóváhagyásával. Vagyis a maradék demokratikus zárványok léte korántsem a rendszer „érdeme” és Orbánék érezhetően elkezdtek öles lépteket tenni azok felszámolására. Ezek miatt én azt állítom, hogy érdemes felhagyni a rendszer-kategorizálásokkal, és azzal kell inkább foglalkozni, hogy mit kell és lehet tenni egy saját társadalma ellen fordult autoriter rendszer ellen.
Rendszer a társadalom ellen
A 2018-as választás utáni időszak a maga brutális valóságában mutatta be és bizonyította a rendszer autoriter jellegét. Az Orbán-rendszer a magyar társadalom ellen fordult, legalábbis célul tűzte ki azt, hogy végső csapást mér azokra, akik valamilyen oknál fogva nem illeszkednek a rendszerbe. Mondhatnánk, hogy a rendszernek nincs „mesterterve”, de ha van, akkor az az állandó félelemkeltés, elbizonytalanítás. Ennek fő eszköze a jognak, a jogbiztonságnak az olyan példátlan „cseppfolyósítása”, amely oda vezetett, hogy az autoriter rendszer fegyverként használja a társadalom ellen a jogszabályokat. Értelmét vesztette tehát minden olyasfajta érvelés, hogy ez vagy az a jogszabály „alkotmányellenes”, hiszen maga az alaptörvény a legnagyobb bizonytalanság forrása. Öt fő társadalmi csoport ellen pörgött fel a már a korábbi ciklusokban megindított támadás: a munkások; az értelmiségiek; a politikai ellenzék; bíróságok és államigazgatás; végül a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévők. A rabszolgatörvény minden eddiginél nyilvánvalóbbá tette, hogy az Orbán-rendszer eladta a magyar munkásokat a neoliberális tőkének – ráadásul mindezt büszkén vállalja. Az élesedő kultúrharc keretében először listázni kezdték, majd pedig nyíltan megfenyegették nem csak a rendszerkritikus értelmiséget, hanem válogatás nélkül mindenkit, aki olyan humántudományi témákkal foglalkozik, amelyek ellenszenvesek a kormányzat számára. Az értelmiség elleni nyílt polgárháború brutális állomása a CEU ellehetetlenítése, valamint aktuálisan a MTA kutatóhálózatának szétverése, amelynek célja a tudományra szánt közpénzek privatizálása és a kutatók megfélemlítése. Eközben az ellenzéki pártokat bármikor a megszűnés határáig sarcolhatja az Orbán-rendszer az Állami Számvevőszékkel és az állami apparátus teljes erejét (rendőrségtől egészen az ügyészségig) veti be a kibontakozó tiltakozások, mozgalmak ellen. Azonban nem szabad elfelejteni egy percig sem, hogy az államigazgatás maga is áldozat, bár az előbb említett ügyekben politikai „bunkósbot” szerepet töltenek be, de ebbe szakmailag és morálisan tönkre is mennek a különféle szervezetek. Az Orbán-rendszer úgy próbál mentesülni mindenféle felelősségre vonástól, hogy az ügyészség után a bírósági szervezetrendszernek is megpróbálja végleg eltörni a gerincét és felállította a kormány teljhatalma alatt működő közigazgatási bíróságot. Végül a magyar államhatalom teljes szigorával sújtott le a legrosszabb helyzetben lévő emberekre: előbb alkotmányos szinten „tiltották be” a hajléktalanságot, majd pedig megalkották ennek embertelen végrehajtási szabályait. Ezzel tehát bezárult a kör, a társadalom a legszélesebb körben tapasztalhatja meg az állami szigort, az öncélú rendpártiságot, továbbá azt, hogy a jog nem a társadalmat, hanem a hatalom gyakorlóit védi.
* * *
Mindezek alapján érdemes néhány következtetést levonni, amelyek talán felhasználhatók egy rendszerellenzéki alternatíva kialakításához:
(1) Bármilyen parlamentáris eszköz elfogadása magát a rendszert támogatja!
Ki kell mondani, hogy az Orbán-rendszer autokrácia, nem annak 20. századi formája, de nem is egy olyan hibrid, amelyben a demokrácia és az autokrácia keveredik, hiszen minden maradék demokratizmus rendszerellenes. Ha a parlamentben részt vevő ellenzéki pártok egyik pillanatban a rendszer ellenzékénék kiáltják ki magukat, máskor pedig visszatérnek a Tisztelt Ház normális működéséhez, akkor sohasem lesznek hiteles politikai szereplők. A rendszerellenzékiség egyirányú utca! Csakis egy ilyenfajta, egyenes gerincű kiállás adhat erőt a sérülékeny helyzetben lévő civileknek, a sztrájkolni akaró munkásoknak.
(2) Ki kell lépni a jogállami diskurzusból!
Talán a fenti leírásból nyilvánvalóvá válhatott: az Orbán-rendszerben nincs jogállamiság. Ezért, aki úgy próbál (egyébként morálisan nagyon is tiszteletre méltó módon) fellépni a rendszer ellen, hogy adatigénylésekkel, bírósági eljárások indításával, alkotmánybírósághoz való fordulással próbálkozik, rendre csalódni fog. Természetesen maradt bőven olyan szakember az államigazgatásban, aki nem áll be a sorba, de egy-egy sikeres akció valójában – és abszurd módon – a rendszert erősíti és hivatkozási alap a hatalomnak arra, hogy itt bizony érvényesül a jogállamiság (ezért visz félre a hibrid rendszerről szóló diskurzus is). Az a rendszer, amely „nyomokban jogállamiságot” is tartalmaz, az nem jogállam! Az Orbán-rendszer olyan játékszabályként tekint a jogra, amit bármikor a saját kénye-kedve szerint módosíthat, úgy pedig nagyon nehéz fellépni a rendszer ellen, ha a szabályok csak ránk kötelezőek.
(3) A rendszerellenzékiség demokratikus!
Mivel az Orbán-rendszer brutálisan megtámadta a magyar társadalom különféle csoportjait, éppen itt van az ideje, hogy tudatosítsuk magunkban: nem csak a parlamentáris, választásos megoldások demokratikusak, sőt éppenséggel jelen helyzetben nem ezek jelentenek rendszeralternatívát! Sajnos a magyar értelmiség elitdiskurzusai nagyban felelősek azért, hogy az a tévképzet alakult manapság, hogy csakis a választás demokratikus (az Orbán-rendszerben pont nem az) és olyan lehetőségek, mint a polgári engedetlenség, az általános sztrájk demokratikus legitimációja folyamatosan megkérdőjeleződik. Sok mindent elmond a jelenlegi „ellenzéki értelmiség” logikájáról a Policy Solutions 2018 őszi kutatása, amely arra kérdezett rá, hogy az Orbán-kormány leváltható-e „demokratikus választással”. A megkérdezettek fele (49%) szerint „már nem”. Bár a kutatás kérdésfeltevése mást sugall, de szerintem ezek az emberek korántsem gondolkodnak antidemokratikusan. Higgyünk abban, hogy a rendszerellenzékiség igenis lehet demokratikus!
(4) Mit kezdünk a rendszer tömegtámogatottságával?
Az előbb azzal érveltem, hogy az Orbán-rendszer rátámadt a társadalomra, azonban azt is figyelembe kell venni, hogy nagyon sokan ezt nem támadásnak érzik. A rendszernek tehát igenis van tömegtámogatása, ugyanakkor ezt messze nem jelenthet legitimációt arra, hogy a kormányzat társadalmi csoportokat üldözzön és tönkre tegye azok életét, egzisztenciáját, egészségét. Az Orbán-rendszer egyik legnagyobb bűne, hogy végletesen egymásnak ugrasztotta a magyar társadalom különféle szegmenseit, amelyek így képtelenek megérteni és átérezni egymás látásmódját. Gondoljunk arra, hogy azokkal, akik ma a rendszer tömegbázisát adják, az Orbán utáni világban is együtt kell tudni élni. Ez bármilyen rendszerváltás egyik legnagyobb kihívása: nem lehet kollektíven bűnösnek tekinteni társadalmi csoportokat!
(5) A rendszer keménymagja.
A kollektív bűnösség elítélése azonban nem jelenti azt, hogy a bűnösök felelősségre vonásáról lemondhatnánk. Roppant mennyiségű közpénz került át az Orbán-rendszer oligarcháihoz. Ez hatalmas erőforrás, de egyúttal egy olyan kényszerítő erő is, amely a hatalomhoz való abnormális ragaszkodást alakított ki: ezek az emberek félnek attól, hogy ha borul a rendszer, akkor mindent el fognak veszíteni. Teszem hozzá: joggal! Ugyanakkor ez félelmetes beidegződéseket alakított ki. Többek között a társadalomtudósok listázástól a Nagy Blanka-ügyig számos eset megmutatta: az Orbán-rendszer nem csak állami erőszakra képes, hanem előszeretettel „szervezi azt ki” a politikai hátországnak. Kialakult egy olyan politikai propagandistáktól biztonsági emberekig terjedő, bármikor aktivizálható „keménymag”, amely gyakorlatilag kormányzati legitimációval és egyúttal menlevéllel rendelkezik bárki tönkretételére. Ez mutatja, hogy mennyire félnek a rendszer hatalmasai, s ennek következményei beláthatatlanok.
(6) Orbánék elkezdték az autoriter rendszerük nyílt legitimálását!
Sajnos túl sokszor gondoltuk azt (hittünk abban), hogy a rendszer nem dönt le különféle tabukat. Ezek mindannyiszor vágyálomnak bizonyultak, éppen ezért ideje felébredni:
az Orbán-rendszer előtt nincsenek tabuk és csakis azokat a lépéseket nem meri meglépni, ahol jelentős és kitartó társadalmi ellenállással találkozik. Joggal számíthatunk arra a következő években, hogy a rendszer kísérletet tesz majd önnön autoriter jellegének legitimálására. Az MTA megroppantása és az ellenzék állami eszközökkel való ellehetetlenítése után gyakorlatilag bármi elképzelhető.
(7) Nincsenek részsikerek, magát a rendszert kell megdönteni!
Mindezek alapján tehát azt állítom, hogy a rendszert sem az EP-, sem pedig az önkormányzati választáson való sikeres szerepléssel nem lehet megroppantani. Az Orbán-rendszer nem 2010-ben, hanem a 2006-os önkormányzati választás megnyerésével és az azt követő ellenzékből való „kormányzással” jött létre. Ismerik tehát a modellt és biztosak lehetünk benne, hogy nem hagyják alkalmazni. Számításba kell venni azt, hogy amíg a választások menetrendjével babrál az ellenzék a korábban említett társadalmi csoportokat megtöri a kormányzat. Az elmúlt évek legnagyobb és legfájóbb tanulsága az, hogy sem a politikai ellenzék, sem a civil társadalom, sem pedig a társadalmi csoportok érdekképviselői nem érhetnek el külön-külön sikereket az Orbán-rendszer ellen: csakis együtt lehet megroppantani azt, s nem különféle részcélok mentén, hanem mint rendszert!
