Erős társadalmi mozgalom nélkül a rendszer kormányváltással együtt is velünk marad, kormányváltás nélkül pedig stabil fél-diktatúrává válik.
A rendszerváltás utáni magyar politika legfélelmetesebb és egyúttal legérdekesebb korszakát éljük ezekben a hetekben és években. Mostanság dől el az, hogy a rendszerváltás utáni kudarcos és megfáradt liberális demokrácia modelljét mivel (kivel) és hogyan cseréljük le: lehetőség lesz-e egy szabadságon, szolidaritáson és egyenlőségen alapuló új rendszerre, vagy pedig az orbáni gyűlölet véglegesen rendszerré merevedik.
Mi, akik az Orbán-rendszerrel szemben állunk, pontosan érezzük, hogy a kormányváltás nem elegendő, de jelenleg ez is nehézkesen kivitelezhető célkitűzésnek tűnik. Márpedig nem elégedhetünk meg a kormányváltással, többre van szükség: az egész Orbán-rendszer leváltására. Mivel Orbán nemcsak közjogi vagy parlamentáris eszközökkel, hanem főként informális csatornákon keresztül építette ki a rendszerét, ezért egy esetleges kormányváltás esetén a rendszer így vagy úgy velünk maradna – főként a rendszer alapkövévé emelt morális pánik és félelem. A kormányváltás tehát csakis egy köztes cél lehet a rendszerváltás felé vezető úton, de azt is érdemes hangsúlyozni, hogy a kormányváltás nehézkessége nem jelenti azt, hogy akkor inkább maradjon az egyre inkább totálissá váló Orbán-rendszer.
Ugyanakkor azt is tudatosítanunk kell magunkban, hogy Orbánék formális leváltásával adott esetben még rosszabb helyzetbe is kerülhet a jelenlegi ellenzék, sőt maga az ország is. Szerintem erre a többszörös kihíváshalmazra az egyetlen megoldás egy rendszerellenes társadalmi mozgalom megindítása. E nélkül hiába következik be a kormányváltás, a leendő kormány működésképtelen lesz, ha pedig marad az Orbán-rendszer, akkor mozgalom nélkül védtelenné válik a társadalom.
Kis különbség, nagy változás: a polgárháború veszélye
Érdemes abból kiindulni, hogy „centrális politikai erőtér” nem csak és nem elsősorban közjogi konstrukció: bár a választási és a közjogi rendszer radikális eltorzítása tartja fenn, de Orbán 2010-ben még a korábbi választási rendszerben volt képes kétharmadot elérni jelentős társadalmi bázisra építve, és jogon kívüli eszközökkel (a politikai korrupció intézményesítése, a politikai lojalitás végletekig fokozása, megbízható és a korrupt rendszerbe ágyazott káderek, s legfőképp társadalmi szinten működtetett gyűlöletpolitika) tartja fenn és működteti rendszerét. Amennyit eddig láttunk tehát a centrális erőtérből, az nem más, mint a politikai jéghegy csúcsa.
Orbán sikere tehát politikai siker, amire politikai választ kell adnunk. Mindezt azért fontos megérteni, mert az ellenzéki pártok szerint kormányváltás esetén megdől maga a rendszer is, és egy leendő új parlamentnek kezében lesz a lehetőség az Orbán-rendszer leváltására. Szerintem a dolog nem ilyen egyszerű.
Hogyan fogjuk elszámoltatni Orbánéket egy olyan ellenzékkel, amely az Alaptörvényre tesz majd esküt? Erre nem lehet válasz az, hogy az ellenzék vagy egy része nem esküszik fel az Alaptörvényre, hiszen a választás jogi és politikai folyamatai éppenséggel az Alaptörvény rendszerében folynak le. Mit kezdünk egy olyan helyzetben, amikor a Fidesz ellenzékként „beássa” magát, és informális eszközökkel, az államigazgatásba, gazdaságba épített kádereivel akadályozza a tényleges kormányzatot? A centrális politikai erőtér valódi jellege éppen akkor fog minden eddiginél jobban megmutatkozni, amikor kis kormánytöbbség keletkezik: tehát vagy a mostani ellenzéknek vagy a Fidesznek lesz kis kormánytöbbsége.
Ebben a helyzetben a Fidesz aktivizálná a centrális erőtér „jéghegyének” mélyebb rétegeit, és ellenzékként kormányozna (2010 előtt láttunk már ilyet), vagy pedig kormányzó erőként ellensúlyozná ki billegő hatalmát. Mindennek beláthatatlan következményei lehetnek, hiszen mindkét szituáció magában hordozza a polgárháború veszélyét. Hiába szerezné meg az ellenzék a hatalmat, nem tudna elszámoltatást véghez vinni, hiszen azt a Fidesz kívülről és belülről egyaránt blokkolná; egy billegő Fidesz-hatalom pedig akkor is el tudná végezi a „jogi, politikai és erkölcsi” elszámoltatást, ha nem lenne meg hozzá a szükséges politikai többsége, hiszen beépített embereire és média-hátországára támaszkodhatna.
A rendszerváltás szükségessége és elvei
Pedig rendszerváltásra szükség van, még ha a kormányváltás – mint láthattuk – olyannyira nehézkes is. Azért szükséges az Orbán-rendszer leváltása, mert többszörösen is olyan határokat lépett át, amelyhez hasonló határátlépések a 20. században társadalmi és politikai szörnyűségekhez, kormányzatok által működtetett embertelenségekhez vezettek.
Szerintem az ok pont olyan egyszerű, mint amilyen brutális. A Fidesz saját pártelitjének a foglyává vált: ez a legfelső szintű pártvezetés egyúttal a közjogi, gazdasági, kulturális szférákban is vezető pozíciókra tett szert, és a végletekig hozzákötötte saját magát (és tágan értelemezett családját is) a rendszerhez, így, ha az bukik, akkor ez a legfelsőbb szintű dinasztia lényegében mindet elveszíthet. A 2014-es ciklus második felétől, közelebbről pedig a menekültválságra épített gyűlöletpolitika óta tudjuk azt is, hogy mindezzel tisztában vannak ezek az emberek, és bármit képesek megtenni azért, hogy hatalomban maradjanak, pontosabban a hatalmi viszonyokat szeretnék úgy alakítani, hogy annak csak az általuk birtokolt pólusa maradjon meg.
A rendszer – természetéből eredően – sok határt átlépett, főként a társadalmi szintre emelet gyűlölet és felélem tekintetében, de a 2018-as választási kampány mutatta meg igazán, hogy ha nem lesz váltás, akkor a hatalomba beleőrült Fidesz-elit minden eddiginél nagyobb veszélyt hozhat: Orbán Viktor nyíltan rasszista beszédmódja, külföldi és magyar állampolgárságú embereknek a gyűlölet puszta tárgyaként való kezelése, magyar állampolgároknak és civil szervezeteknek lényegében a „nép ellenségeként” való megbélyegzése és ezzel párhuzamosan az elszámoltatás belengetése, mindehhez pedig a magyar államapparátus teljes spektrumának (ideértve a titkosszolgálatokat és más erőszakszervezeteket) a felhasználása olyan határ, amelyet ha nem húzunk meg, úgy nincs értelme ebben az országban egy percig sem élni tovább. A helyzet tehát az, hogy az állami vezetés saját polgárai ellen fordult, a kormányzat vált a nép ellenségévé!
A rendszerváltás azonban nem csak a pártját és az országot foglyul ejtő Fidesz-elit miatt szükséges, hanem az ellenzék miatt is: számos tekintetben maga az ellenzék is „leváltásra szorul”. Az orbáni-hatalom megrendülése elemi erővel veti fel az ellenzék kormányzóképességének dilemmáját, ez pedig maga után vonja a jelenlegi erőviszonyok alapján az ellenzéki erők koalícióképtelenségének veszélyét. Jobbik nélkül nincs kormányzás, ahogyan baloldal nélkül sem. Itt érdemes arra utalni, hogy az Orbán-rendszer nem csak az előbb emlegetett módokon (instabil kormányzási forgatókönyvek) képes átmenteni magát, hanem az ellenzéki pártokon keresztül is: Orbánék abban is fontos határt léptek át, hogy igen komoly szövetségesi hálózatot építettek ki az ellenzék sorokban.
Több jel mutat tehát arra, hogy ha az Orbán-rendszer leváltásának küldetését szimpla kormányváltásként fogjuk fel, akkor az a Fidesz „árnyékkormányzásához”, az ellenzék kormányzás-képtelenségéhez, rosszabb esetben pedig a Fidesz stabil autoriter rendszeréhez vezet.
Kényszerpályán vagyunk tehát? Sok tekintetben igen, hiszen egyáltalán nem elegendő a poszt-orbáni világhoz pusztán kormánytöbbséget ácsolni: az Orbán-rendszer által véghez vitt gyűlöletpolitikai fordulatot csakis egy társadalmi mozgalommal lehet korrigálni. Ennek a mozgalomnak a végletekig szemben kell állnia az Orbán-rendszerrel, de azt nem szabad sem magával a Fidesszel (ebben az írásban igyekeztem következetesen elválasztani mind a pártot, mind a Fidesz-szavazókat az Orbáni-elittől), sem pedig az államapparátus egészével azonosítania, még ha mind a kettőt igen jelentősen meg is hódították Orbánék.
A várva várt társadalmi béke nem épülhet a kollektív bűnösség elvére, hiszen a rendszer leváltása után is együtt kell élnünk ebben az országban, ugyanakkor az sem megengedhető, hogy az Orbán-rendszer legfőbb felelősei ne kerüljenek elszámoltatásra. Mindehhez az ellenzéki oldalon türelem és szolidaritás kell, a Fidesz részéről pedig az orbáni elit „kiadása”. Ez a társadalmi mozgalom kell, hogy tudatosítsa azt, hogy „Orbánnal nincs jövő és mennie kell”, valamint egyúttal az új rendszer legitimációs kiindulópontjaként is szolgál majd.
A magam részéről nem nagykoalícióról vagy nemzeti egységkormányról beszélek itt (persze ennek a társadalmi mozgalomnak lehetne ez az egyik kívánatos megvalósulási formája, ugyanakkor ehhez érzésem szerint túl régiek és mélyek még a társadalmi törésvonalak), hanem egy olyan nagy lökést jelentő társadalmi mozgalomról, amely kimozdít bennünket abból a rendkívüli helyzetből, amelybe az Orbán-rendszer lökött bennünket, és amelynek a végén nem várna más, csak államilag vezérelt gyűlölet és félelem.
Úgy látom, hogy jelen helyzetünkben ezt a lökést az ellenzék még választási győzelem esetén sem tudná megadni, ha pedig Orbánék nyernek, akkor kizárólag ez a mozgalom lehet a reményünk.
A szerző jogász
