Az Orbán-kormány által alkalmazott permanens kivételes állapot a
társadalom demokratikus immunrendszerét károsította és csírájában fojt el
minden társadalmi önvédelmi mechanizmust. Az Orbán-rendszer egyre inkább elszakad
a jogtól és az önmaga által gyártott válságokat menedzseli úgy, hogy közben a
lehető legnagyobb mértékben uralkodni akar az életünkön.
2017 elmúlt és talán lehetőség
kínálkozik a számvetésre. Számomra leginkább az határozta meg az évet, hogy a
2016-ban az Alaptörvénybe emelt új kivételes állapot, a terrorveszélyhelyzet –
bármilyen formális jogi eljárás nélkül – állandó valósággá vált a
gyűlöletkampányok segítségével. 2017 decemberének végén még erre a hiszterizált hangulatra is
ráerősített a kormányzat: terrorellenes intézkedési tervet kért az óvodáktól és
az iskoláktól. Ennek kapcsán pedig már nyíltan beismerték: fel kell készülni
egy “esetlegesen bevezetendő különleges jogrendre”. Vagyis az
Orbán-rendszer egyre inkább elszakad a jogtól és az önmaga által gyártott
válságokat menedzseli úgy, hogy közben a lehető legnagyobb mértékben uralkodni
akar az életünkön. Ez pedig igen komoly veszélyeket hordoz.
Az Orbán-rendszer kapcsán gyakran fellángolnak
a „minek nevezzük”-típusú viták: hibrid rendszernek, illiberális demokráciának hívjuk
vagy esetleg már mindezeken túl vagyunk és autokráciáról beszélhetünk? Ezúttal
nem nevezéktani kérdésekhez szólok hozzá (ugyanakkor az írás végén visszatérek
röviden erre a kérdésre is), hanem a rendszer egyik alapvető (és szerintem az
egyik legveszélyesebb) sajátosságával foglalkozom, mégpedig azzal, amely
összekapcsolja az elmúlt „hosszú hét évet” – bármilyen névvel is illessük azt.
Ez pedig nem más, mint a folyamatos kivételes állapotban való kormányzás és
ennek a „kivételességnek” a folyamatos előállítása.[i] A következőkben bemutatom
a kivételes állapot mögötti elméleti kiindulópontokat és azt, hogy egyrészt
mindez hogyan alkalmazható a 2010 utáni rendszerre, másrészt pedig utalok az
ebből eredő szörnyűségekre is.
Jogi
állapot jog nélkül
Giorgio Agamben, olasz filozófus szerint a
kivételes állapot sem a jogrendszeren belül, sem azon kívül nem helyezhető el. Vagyis
a fő kérdés, hogy e jognélküliség
hogyan ragadható meg a jog eszközeivel. A 20. századi jog- és politikai
fejlődés egyik fő vívmánya – a totalitárius diktatúrák tapasztalatai alapján –
a politikai hatalomnak „a jog alá vetése”, a politikának a joguralommal való
korlátozása. E főáramú gondolkodás mellett – amelynek egyébként Hans Kelsen az
egyik legjelentősebb teoretikusa, aki lefektette azokat az elveket, amelyek
mentén a liberális demokráciák a joguralmat főszabállyá tették és ennek legfőbb
garantálójává magát az alkotmánybíráskodást emelték – mindig létezett egy olyan
„szürke zóna” amely a politikát akarja rehabilitálni és a politika alá szeretné
a jogot rendelni: ez az áramlat jogi erőre emelné magának a jogrendszernek a
felfüggesztését. Ennek a második világháború óta elnyomott, a populista korszak
beköszönte óta azonban igencsak népszerű irányzatnak az egyik legnagyobb óriása
Carl Schmitt, aki a Politikai teológia
(1992) című művében a szuverént akként definiálja, mint aki a rendkívüli
helyzet kérdését illetően dönt, vagyis a politikai (telj)hatalom
elválaszthatatlan a kivételes helyzetekről való döntés állandó képességével. Ily módon a kivételes állapot
nem bizonyít mást, mint azt, hogy politika a jog feletti uralkodásra született. Ugyanakkor
a szükségállapot a közjogi és a politikai tények között egyensúlytalanságot
eredményez, s egyébként is, ez a köztesség egy homályos, bizonytalan
határvonalon helyezkedik el a jogi és a politikai (minőségek) kereszteződésében
(Agamben, 2005: 1.). A határmegvonódások kérdése különösen akkor válik
fontossá, ha egy politikai krízis során kivételes intézkedések kerülnek
bevezetésre, amelyeket nem a jogi-alkotmányos, hanem a politikai
keretrendszerekben kell megérteni. Ezek miatt a politikai elsődlegességéből
kiinduló nézetek – ahogyan az Orbán-rendszer is – előszeretettel alkalmazhatják
a szükségállapotok politikai gyakorlatát.
Uralom a puszta élet felett
Agamben Homo
Sacer: Sovereign Power and Bare Life (1998) című
munkájában mutat rá a kivételes hatalomban rejlő veszélyekre. A kivételes
állapot tehát a jog felfüggesztését, valamint az emberektől való visszavonását
jelenti, egy olyan helyzetet, amelyben embereket megfosztják őket jogi
státuszuktól és a szuverén hatalomhoz képest egy kiszolgáltatott, jognélküli
helyzetbe kerülnek, amelyben puszta életük minden szegmense a hatalomtól függ.
Ez az e helyzet, ahol a szuverén politikai hatalom az alárendeltjei „puszta
életének” (bare life) feltétlen urává
válik (ezt nevezhetjük biopolitikának,
vagyis a biológiai létezés különféle szintjei feletti politikai
hatalomgyakorlásnak). A szuverén korlátok által megkötött puszta élet
paradigmáját Agamben a római jog homo
sacer figurájában fedezi fel: a homo sacer kizárásra került a vallási
közösségből és a politikai élet minden területéről, nem vehet részt törzsének
rítusaiban, s nem tehet jogilag érvényes aktusokat. Létezése a puszta életre
korlátozódott, megfosztották minden jogától azzal, hogy lényegében bárki
megölhette anélkül, hogy emberölést követne el. S magát csakis állandó
meneküléssel vagy külföldre távozással menthette meg (Agamben, 1998: 183.). A
szuverén hatalomnak az emberek „puszta élete” feletti teljes uralma a 20.
század totalitárius államának koncentrációs táboraival érte el a csúcspontját
(Agamben, 1998: 135.). Agamben álláspontja szerint a koncentrációs táborok nem
a hagyományos kivételes állapotokon vagy katonai közigazgatásokon belül jöttek
létre, hanem ezek a totalitárius rendszerek a szándékolt vagy kierőszakolt szükséghelyzetek
termékei (Agamben, 1998: 167.).
A modern kormányzás sajátos formája
A kivételes állapotot azonban nem lehet
pusztán a totalitárius rendszerekhez kötni, főként manapság: Agamben úgy véli,
hogy a rendkívüli állapot nem más, mint a modern politika normál állapota, s az első világháború utáni időszakot, mint a
permanens kivételes állapot korszakát írja le (Agamben, 2005: 7.). Agamben
rávilágít Az ellenőrző államtól a destituáló hatalom
praxisáig című (2016) előadásában
arra, hogy a modern államok és a modern kormányzatok ugyanis a biztonságot
állítják cselekvéseik középpontjába, s emiatt nem egy-egy társadalmi-politikai
jelenség okait, hanem sokkal inkább annak következményeit
próbálják meg kezelni – többek között azért, mert a válságkezelés olcsóbb (és
politikailag kifizetődőbb), mint az igen gyakran kényelmetlen megelőzés. A modern
kormányzás nem az okok, sokkal inkább a „következmények kormányzása”. Ez a
kormányzati paradigma nem a bajok megelőzéseként fogja fel a kormányzati
tevékenységet, sokkal inkább olyan képességként, mely menedzselni tudja azokat
a problémákat, adott esetben katasztrófákat, amelyek megtörténéséhez akár
tevőlegesen, akár nem cselekvés révén hozzájárult (Agamben, 2016).
A
magyar helyzet: folyamatos rendkívüli állapot 2010 óta
Talán kellőképpen összezavarodunk, ha
a fentieket az Orbán-rendszer megértéséhez kívánjuk felhasználni: hiszen ezek
szerint egyrészt az orbáni hatalomgyakorlás valóban totalitárius jellegeket
hordoz, ugyanakkor pedig általánosnak tekinthető, hogy a modern kormányok
kivételes állapotokat irányítva kormányoznak. S ha őszinte akarok lenni, magam is
ezen az „értelmezési hullámvasúton” ülök: álláspontom szerint 2010 óta, a
második és harmadik Orbán-kormányok rendszeresen élnek az Agamben által leírt
kivételes állapot eszközrendszerével és kormányzástechnikájával, ugyanakkor ez igen
jelentős veszélyeket hordoz. Először röviden utalok azokra a legfontosabb
csomópontokra, amelyekben – álláspontom szerint – leginkább tetten érhető a
rendkívüliség, ezek pedig a múlthoz, a joghoz és a politikai ellenfelekhez való
viszony.
Az első ilyen az a szelektív
történelemszemlélet, amellyel tulajdonképpen a Fidesz-kormányzatok
felparcellázzák a múltat és a számukra kedvező történelmi periódusokat magukba
olvasztják (lásd az Alaptörvény emlékezetpolitikai passzusait) és ami
ideológiai és/vagy aktuálpolitikai szempontból ellenségképek gyártására
felhasználható azt egyszerűen kilökik a nemzet történelméből. Ebből pedig
egyenesen jelen korszakunk kivételességét, a történelmi sérelem feloldásának
reális lehetőségét vezetik le.
Az Orbán-rendszer
egyértelmű fordulatot hozott a jogról való gondolkodásban: a joguralom helyett
a politika tiszta uralma érvényesül. Ez nem pusztán azt
jelenti, hogy a jogszabály-szerkesztés követelményeit nem tartja be a politika
vagy éppen ignorálják a jogi szakértelmet, hanem egyenesen azt, hogy a jogi
alrendszert a politikai követelményei szerint működtetik, veszik igénybe
foglalják el, uralják le. Ez megmutatkozott a rendszert közjogilag megalapozó
Alaptörvény pártszövetségégi jellegében; elfogadási eljárásban; abban, hogy a
korábbi Alkotmányt semmisnek mondja ki az Alaptörvény. Ebből a közjogi
„kivételességből” vezethető le a bírói rendszer feletti uralkodási szándék: az
a politikai frázis, hogy a bírák „kommunisták”, azt jelenti,
hogy a kormánypártok nem tűrnek meg semmilyen olyan szakmai-morális logikát,
amely felülírhatja a politikai döntés elsődlegességnek rendszerfenntartó
aranyszabályát. Ebbe belefér a bírósági ügyek manipulálása és a politikai
szempontból kedvezőtlen döntések nyílt bírálata; az ügyészség politikai
kézivezérlésre kapcsolása; talán a legextrémebb eset az Alkotmánybíróság
többszintű kalodába zárása: a testület személyi állományának kicserlésére, az
értelmezési és a politikával (értsd: kormánnyal) szembeni közjogi érvelési
lehetőségek minimálisra szűkítése és a legbrutálisabb esetben a politika azzal
demonstrálta a kivételes állapotot, hogy a negyedik Alaptörvény-módosítással az
AB által alkotmányellenesnek ítélet tartalmakat tett bele az Alaptörvénybe (pl.
egyetemi röghöz kötés, egyházak elismerése, hajléktalanok kitiltásának lehetővé
tétele). A jog tehát az Orbán-rendszer számára tehát korántsem „úri huncutság”
vagy éppen bürokratikus feleslegesség, hanem politikailag legyőzendő ellenség.
A rendkívüli állapot
harmadik – ugyanakkor az eddigieket is meghatározó területe – az
ellenségképekben való gondolkodás patológiává torzultsága. A kormányzat az ellenségképek (a kommunisták és utódjaik, a globális
kapitalizmus pénzügyi intézményrendszere, az Európai Unió, a menekültek, a
külföldről finanszírozást kapó civil szervezetek, Soros György és nemzetközi
intézményrendszere) folyamatos kiépítésével, társadalmi stigmatizációval és
bűnbakképzéssel (a hajléktalanok, a társadalmi teljesítményt lerontó és
önhibájuk miatt ellehetetlenült szegények), állandó identitáspolitikai
küzdelmek előállításával próbálta, próbálja meg szinten tartani saját
szavazótáborát és ezzel párhuzamosan politikai és társadalmi karanténban
tartani politikai ellenfeleit. Ezen stratégiák kivitelezése nem csak és
elsősorban pártpolitikai eszközökkel történet Magyarországon, hanem az egész
kormányzati apparátus és a magyar közigazgatás jó része lényegében a
kormányzati propaganda szolgálatába állt be. Ez legélesebben a
menekültek elleni gyűlöletkapmány és a CEU és Soros György elleni
politikai/bürokratikus hadjárat esetén mutatkozott meg.
Ezek a csomópontok ugyan kimutathatók,
de valójában egymást erősítik és együtt jelentik a kivételes állapotot komplexumát.
Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy az Alaptörvénybe beépített új rendkívüli
jogrend-típus, a terrorveszélyhelyzet anélkül „lépett hatályba”, hogy a
törvényhozás arról szavazott volna, hiszen a 2015 ót tartó permanens
menekültellenes gyűlöletkampány a maga természetességével olvasztotta be előbb
a civileket, majd pedig a CEU-ellenes kampánnyal egyesülve Soros Györgyöt is. A
helyzet abszurditását pedig mutatja, hogy legújabban pedig az a Jobbik lehet a
kivételes állapot politikájának áldozata, amely 2016-ban még partner volt a
terrorveszélyhelyzet intézményesítésében.
Az állandósult kivételes állapot veszélye
A permanens rendkívüli állapot egyik
kockázata az, hogy az állam folyamatos készenléti állapotban tartásával
lényegében elveszítjük annak a lehetőségét, hogy azokról a fontos kérdésekről
vitatkozzunk, hogy a terrorizmus és egyéb veszélyek állandó jelenléte miatt
hogyan kell átalakítani életünket, és hogy hogyan kell átértékelni a modern
állam működését. Az, hogy agambeni terminológiában – az aktuális politikai
szándékok szerint – mindannyian potenciális
terroristává válhatunk a kormányzat kénye-kedve szerint, lényegében a
bizonytalanság és a félelem olyan légkörét eredményezte, amely mára szinte
végérvényesen rátelepedett közviszonyainkra, s gondolkodás nélkül feláldozunk
egyre többet és többet önnön szabadságunkból a biztonsági paradigma mentén, s
közben nem vesszük észre, hogy igen sokszor az az állam jelenti a biztonságunk
legnagyobb akadályát, amely a biztonság ígéretével kampányol.
A kormányzatok
által alkalmazott permanens kivételes állapot lényegében a társadalom és az individuumok
demokratikus immunrendszerét károsította és csírájában fojt el minden
társadalmi önvédelmi mechanizmust, s ezt a kormányzatok maximálisan ki is
használják: a biztonság ígérete olyan politikai hívószóvá
vált, amelynek égisze alatt olyan szabadságkorlátozó mechanizmusokat is be
lehet vezetni, amely nem a társadalomnak a létbiztonságát, hanem a
kormányzatnak a politikai biztonságát szolgálja. Ezért lenne fontos egy olyan
társadalmi diskurzus, amelynek során élesen el lehet választani azt, hogy mi szükséges
a társadalmi biztonsághoz (ezért milyen biopolitikai korlátozásokat kell, hogy
eltűrjön a politikai közösség) és melyik az az intézkedés, amely csak látszólag
szolgálja ezt a biztonságot, s valójában már a kormányzati önkény eszköze.
Azzal indítottam, hogy nem az
Orbán-rendszernek a demokrácia-diktatúra tengelyen való elhelyezésének
problémájával foglalkozom. Végtére is azonban nem tudom megkerülni azt a kérdést,
amely elemi erővel kaparássza az agyamat mostanság: mi van, ha a 21.
század hibrid/félautoriter (és a többi) berendezkedéseinek formájában tér
vissza valami abból a szörnyűségből, amelyet a 20. század totalitárius rendszerei
sajátosságának tulajdonítottunk? Vajon legitimálja-e a kizsákmányolást, a
jogtalanságot, a hatalommal való visszaélést, ha azokat a
kivételes állapotokat előállító nem-demokráciák és nem-diktatúrák követik el?
Felhasznált irodalom:
Agamben,
Girogio (1998): Homo Sacer: Sovereign
Power and Bare Life. Ford.: D. Heller-Roazen, Stanford, California:
Stanford University Press
Agamben,
Giorgio (2005): State of Exception.
Chicago: The University of Chicago Press
Agamben,
Giorgio (2016): Az ellenőrző államtól a destituáló hatalom
praxisáig. A Szem, 2016. március 27.
Schmitt,
Carl (1992): Politikai teológia.
Ford.: Paczolay Péter. Budapest: ELTE ÁJK
O'Donoghue, Amy (2015): Sovereign Exception:
Notes on the Thought of Giorgio Agamben. Critical
Legal Thinking. 2015. június 2.
[i] Röviden utalnék a terminológiával kapcsolatos kérdésekre: a kivételes
állapot (state of exception)
elfogadott a német szaknyelvben (Ausnahmezustand),
de ezen kívül a szükséghelyzet is (Notstand,
state of necessity). A francia és
olasz terminológia inkább vészhelyzeti rendelkezésekről (emergency decrees) és ostromállapotról (state of siege) beszél. Az angol-szász rendszerben a statárium (martial law) és vészhelyzeti hatalmak (emergency powers) is bevett. A kivételes
állapot kifejezés természetesen nem tekinthető neutrálisnak, pusztán a
tudományos leírás céljait szolgáló formának, hiszen mind a jelenség
természetét, mind logikáját illetően előzetes előfeltevésekről árulkodik. Ebben
az értelemben mondja azt Giorgio Agamben (2005), hogy a kivételes állapot nem
valamilyen jogi állapot, mind például a háború joga, hanem magának a jogi
rendszernek a felfüggesztése. A hazai irodalomban a kivételes állapot, a
szükségállapot, valamint a rendkívüli állapot kifejezéseket váltakozva
használjuk. Erre tekintettel magam is így járok el ebben az írásban: mind a
három terminológia mutatja azt, hogy „normál” jog struktúra felülírásra kerül a
politika által.
