2016. szeptember 24-én jelent meg a Miről szól 2018? című cikkem az Élet és Irodalomban, amely a baloldal morális helyzetével, a népszavazással és a 2018-as választással foglalkozik.
A cikk olvasható az ÉS oldalán, pdf-formátumban itt és persze alább is.
Ahhoz, hogy megértsük, miről is szól a következő választás a baloldal szempontjából, először azt kell tisztázni, miről is szól a 2016. októberi (gyűlölet-) népszavazás. Álláspontom szerint október 2-a a legkevésbé sem Brüsszelről vagy az állami szuverenitásról szól, de még az illegális bevándorlóknak hazudott menekültekről sem. Bármilyen furcsa is, a népszavazás rólunk, magukat magyaroknak vallókról szól. Arról, hogy inkább gyűlölködünk, vagy megpróbálunk egyenes gerinccel szembenézni a bennünket ért roppant kihívásokkal. Ebben a tekintetben a meccs akár lefutottnak is tűnhet, és igencsak fájó a baloldal teljesítménye (illetve annak hiánya). Mondjuk ki nyíltan: a menekültválságban a baloldal sohasem tudott morálisan védhető pozíciót kialakítani, hiszen túlságosan félt a politikai többség (vélt vagy valós – ezt mindenkinek a saját megítélésére bízom) ítéletétől. Pedig éppen a szociálliberális kormányzások bizonyították be, hogy a többségnek koránt sincs mindig igaza, s 2010 óta azt is tudjuk, hogy a kisebbségből igen könnyen lehet bivalyerős többség. Sajnos az elmúlt negyedszázadban a baloldal azt „tanulta” meg, hogy a látszólagos nagy trendekkel szembemenni nem érdemes, holott a baloldal évszázados története azt mutatja, hogy így érdemes igazán. Ma a baloldalnak nincs semmilyen morális pozíciója, hacsak az nem, hogy „ha otthon maradsz, akkor Európában maradsz”. Ezzel a következő a baj: Európa már nem nagyon akar „otthon lenni” nálunk, valamint a baloldal lemondott arról, hogy kifejtse álláspontját a migrációról. Ezeken túl pedig az a legbosszantóbb, hogy a baloldal eszmei-morális tohonyaságában minimális kíséreltet sem tesz a kormány gyűlöletkampányának megakadályozására. Nem a teljes befogadás és a totális kirekesztés közül kellene a baloldalnak választania, hanem felvenni a kesztyűt azzal, hogy Orbánék a büntető törvénykönyv közösség elleni uszítás tényállását kimerítő, minden ténybeli alapot nélkülöző és hamis összefüggésen alapuló kampányt csinálnak, amivel immáron második éve kíván Orbán és köre emberek szenvedéséből politikai tőkét kovácsolni. A reálpolitikának is van határa, és a baloldalnak kellene kimondania, hogy immáron többszörösen is elérkeztünk ide. Arról nem is beszélve, hogy a kormányzat 2017 végén egyszerűen „újrahasznosíthatja” a kék plakátokat a menekülteket baloldalra cserélve. (Ezt bármilyen baloldali pozíció esetében megteheti Orbán, s ha így van, egyáltalán nem mindegy, hogy pozíciónk morálisan megalapozott vagy védhetetlen.)
Ha a baloldalnak 2016-ban nincs morálisan védhető pozíciója, ha erkölcsileg és politikailag mindig a könnyebb utat választja, akkor joggal tehetjük fel a kérdést: mit várhatunk 2018-tól? Nos, nem sok jót! Én úgy látom most, hogy a baloldal egy (jelenleg formálisan vezető pozícióban lévő) része úgy véli, hogy a baloldal még jó ideig nem tud egyedül választásokat nyerni, ezért ha ez az erő pozícióban (és a pénzénél) akar maradni, akkor ki kell egyeznie a Fidesszel és/vagy a Jobbikkal egy esetleg csekély többségű jobboldali formáció támogatásáról, vagy őfelsége ellenzékeként egy megszilárduló jobboldali rendszerben kell eljátszania az ellenzéki szerepet. Megy tehát a verseny a koalíciós képességért, a kérdés immáron az, hogy a jobboldal melyik részével: a szélsőségessel vagy magával Orbánnal. A dolgok jelenlegi állása szerint utóbbinak van nagyobb esélye, és elindult a baloldal egzisztenciájukat féltő vezetői egy részének Orbánék által történő pacifikálása (a jelenség egyáltalán nem új, ez folyik 2010 óta – sőt a gyökerei bőven 2010 előtt helyi és országos paktumokra vezethetőek vissza –, csak most már rendszerszinten van jelen). Ennek a helyezkedésnek az az ára, hogy a baloldal olyan politikai vállalkozók szorításában van, akiknek nem érdekük morális pozíciók felvállalása. A baloldal egy másik része pedig olyan akut Orbán-fóbiától szenved, hogy nem mer egy tisztességes morális pozíciót felvállalni, mert attól fél, hogy túlságosan szembemegy a magyar társadalom akaratával.
Ha a Fidesz nem roppan össze (bár ezt az olyan történelmi tehertételek, mint az embertelen gyűlöletkampány, lassan, de biztosan előmozdítják, ám erre jelenleg kevés az esély), akkor 2018 a baloldal számára arról szól, hogy meg tud-e szabadulni az említett, „másodlagos frissességű” politikai vállalkozóktól. Vagyis 2018 – még mindig – a baloldalon belüli csatározásokról szól, nagyjából arról, amiről 2014-nek kellett volna szólnia. Ez nem is lenne akkora probléma, hogyha lenne a baloldalon végre olyan erő, amely egyenes gerinccel és morális pozíciók felvállalásával (a menekültválság kitárgyalása ilyen lehetett volna) képes lenne legyőzni azokat a politikai vállalkozókat, akik előbb-utóbb ki fogják szolgáltatni a baloldal maradékait Orbánéknak. Mindezek miatt lenne oly’ fontos menekültügyben nem lapítani, hanem morálisan védhető pozíciót felvállalni, mert ha ilyen nem lesz, akkor a baloldal annyira demoralizálódni fog és etikai immunrendszere annyira meggyengül, hogy nem lesz képes megállítani azt a gyűlöletet, amelynek október 2-a pusztán csak előszele, s korántsem a végpontja. Szilárd morális pozíciókra (nemcsak menekültügyben, hanem például a baloldal múltját és önértékelését illetően is) azért is szükség lenne, mert valóban időszerű egy kiegyezés a jobboldallal, de az nem lehet a szélsőjobb és legalább ennyire nem lehet Orbán. A baloldal csakis egy önmagával szembenéző és Orbántól megszabadult jobboldallal egyezhet ki a közösen működtetni kívánt társadalmi, gazdasági és politikai berendezkedés alapjairól. Persze a cél a jobboldal – politikai ellenfélként és nem ellenségként való – legyőzése és egy baloldali politikához egy társadalmi-politikai többség létrehozása, mindezt azonban olyan közös játéktérben, amelynek írott és íratlan szabályait az ellenfelek közösen elfogadják, és az sem árt, ha még tisztelik is egymást.
Ezek tehát 2018 valódi tétjei a baloldal számára: vagy a politikai kufárok kerekednek felül, vagy azok az erők, amelyek a megtisztult jobboldallal lerakják a jövő Magyarországának alapjait. Ehhez pedig nem kell más, mint az, hogy az új baloldal szembenézzen önmagával, és politikailag legyőzze a régi baloldalt. Sajnos eddig erre se szándéka, se képessége nem volt – többek között ezért sincs a baloldalnak morálisan védhető pozíciója a menekültválság kapcsán.
Ahhoz, hogy ez a fordulat bekövetkezhessen, a baloldalnak számtalan kérdést fel kell vetnie, s még több tabut le kell döntenie. Megemlítek néhányat! Vajon mi lehet a baloldali pozíció abban a helyzetben, amelyben a liberális demokrácia nyilvánvaló és káros túlbürokratizáltsága nem tud mit kezdeni a populista berendezkedések személyközpontú politikájával? Hogyan lehet a XXI. században összeegyeztetni az intézményeket és az azokat megzabolázni kívánó, uralkodni vágyó populistákat? (Ezt azért is fontos lenne megválaszolni, mert az ebbéli kompromisszum lehet az előbb említett kiegyezés fő területe.) Mit kezd a baloldal a reál- és erőpolitika új reneszánszával? Lehet-e terepe a morális politizálásnak és az utópiáknak korszakunkban? Milyen állítása van a baloldalnak a nyilvánvalóan kudarcos multikulturális politikáról egy olyan világban, ahol a globalizáció miatt a migráció elkerülhetetlen? Elhiszi-e a baloldal, hogy a klímaváltozással és a Nyugaton kívüli világ folyamatos kizsákmányolásával összefüggő migrációra a bezárkózás a megoldás? Vagy leporolja és a globalizáció korában újraértelmezi internacionalista gyökereit? A baloldalnak kellene a tempót diktálnia abban a vitában is, hogy a XXI. században a nemzetállam lesz‑e a politizálás fő kerete, vagy a nemzetállam mellett (esetleg helyett) az az alatti és feletti szerveződéseké a jövő? Vajon a baloldal képes-e újat mondani ebben a vitában, amikor a globalizáció szétfeszíti a nemzetgazdasági kereteket, ugyanakkor a nemzetállam továbbra is jelentős kategória? Milyen felelőssége és szolidaritási kötelezettsége van a klímaváltozás kapcsán a Nyugatnak? Hazánk kapcsán a baloldalnak kellene rávilágítania arra a paradoxonra, hogy a magyaroknak csak addig fontos a kisebbségvédelem és az autonómia, amíg magyar kisebbségekről van szó. Ilyen és ehhez hasonló problémákra kell választ találnia a baloldalnak, de ahhoz, hogy ezekkel foglalkozhassunk, világosan kell érteni 2018 valódi tétjét.
