Megrögzött idealista vagyok: hiszem és remélem azt, hogy a dolgok mehetnek jobban, az embernek lehet jobb élete és a társadalmi igazságtalanságok – ha nem is küszöbölhetőek ki, de – enyhíthetők, sőt a társadalmaknak az a feladata, hogy a leszakadó társadalmi csoportokat – akár a gazdagok kárára –, segédkezet nyújtson. Az már csak hab a tortán, hogy abban is biztos vagyok, hogy akinek lehetősége van, annak kötelessége is segíteni. Mindez – ami baloldaliságom kiindulópontja is egyben – felfogható valamilyen profán vallásként is, de abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a hit erejéből is töltekezhetek, hiszen az előbbi krédó a keresztény vallásból is kiolvasható számomra. S mielőtt valaki azzal vádolna, hogy Isten valamilyen baloldali forradalmárként képzelem el: hitemre mindig is úgy tekintettem, mint ami hidat tud verni egymást gyűlölő ideológiák és emberek között, s nagyon gyakran ez segített abban, hogy megértéssel viszonyuljak a hazai jobboldali politika irányába.
Nos, manapság nem éppen az ilyesfajta idealizmusnak áll a zászló: a mindennapi létért folytatott magyar rögvalóságban, éppen a menekültválság mutatta meg, hogy tényleg egymásnak farkasai vagyunk. Abban mindig is bizonyos voltam, hogy a magyar társadalom igen kevéssé tud szolidaritást vállalni a leszakadó csoportok irányába (ezt éppen a 2010 óta tartó Orbán-éra bizonyította be), s most a miniszterelnök azzal is szembesített bennünket, hogy a magyaroknál is nagyobb szükséghelyzetben lévőkbe is képesek vagyunk belerúgni, sőt nem átalljuk saját legrosszabb ösztöneinktől vezéreltetve, kivetíteni rájuk frusztrációinkat (pl. rendszeresen hallom – még ismerőseimtől is –, hogy miért vannak a menekülteknél drága cuccok, holott ha mi menekülnénk mi is elvinnénk magunkkal minden ingóságot, amitől később valamilyen hasznot remélünk vagy korábbi normális életünkre emlékeztet).
El vagyok keseredve, s nem azért mert összeomlott – amúgy is kártyavárszerű – világképem, hanem egyszerűen azért, mert emberek tömegei szenvednek Magyarországon (akár menekültek, akár honfitársink) és az Orbán-rendszer kiváltságos csoportjai, vagy éppen a gyűlöletkampány hatása alá került, egyszerű s jóravaló magyar emberek a szükséget szenvedőknek rosszat, sőt nem ritkán halált kívánnak. Hát, hová jutottunk? És nem lehet ezt azzal magyarázni, hogy a rendszerváltás után nem itt kellene tartani, meg, hogy a magyar gazdaság ilyen-olyan, meg, hogy összeomlott a demokrácia! Ez emberi minőség kérdése! Én egy nagyon egyszerű (s belátom nem kockázatmentes) álláspontot képviseletek a menekültválság ügyében: mivel mindannyian elsősorban emberek vagyunk és nem nemzetiségünk identitásunk legfontosabb hordozója, ezért a hazánkba menekülőket minden módon segítenünk kell. Ez a legfőbb morális kötelességünk. Gondoljunk bele két dologba. Egyrészt (s itt visszautalok a menekültek „drága cuccaira”) ezek azok az emberek, akik különböző okoknál foga (szerencse, anyagi és egyéb erőforrások) el tudtak menekülni és ide tudtak jönni, nem elsősorban leszakadók, hanem valamilyen tehetősebb társadalmi csoportból érkeznek: vagyis tulajdonképpen mi is lehetnénk ők, sőt ha a magyar történelmet megnézzük képességes társadalmi csoportjaink igen gyakran hagyták/hagyják el Magyarországot a 20. és 21. század folyamán – életüket egy bőröndbe pakolva. A másik dolog pedig ennél is brutálisabb: mi lehet, lehetett azoknak a sok százezreknek, millióknak a sorsa, akik nem voltak olyan „szerencsések” (milyen morbid az élet, ezt kell írnom akkor, amikor egyes magyar honfitársaim leköpik, meggyalázzák ezeket az embereket és legszívesebben mindet egy hűtőkocsiban küldenék vissza oda, ahonnan érkezetek) vagy nem állt rendelkezésükre az előbb említett erőforrás ahhoz, hogy Európát elérjék. Ezért is mondom azt, hogy Európának nem csak a már itt lévőkkel kell törődnie, hanem segítséget kell biztosítania a menekülttáborokban vagy a polgárháborús régiókban rekedteknek: csak így lehet enyhíteni a leginkább szükséghelyzetben lévők szenvedésein.
El vagyok keseredve, mert az Orbán-kormány minden rendelkezésre álló erőforrással önnön hatalmának megtartására koncentrál és ez most már emberéletekben is mérhető. Holott olyan könnyű lenne tolmácsokat fogadni, elmondani már a határon, hogy mire számíthatnak, egy jó szót szólni – jó szándék nélkül azonban marad a pengés kerítés, a feltépett hús, a vetélés, a bizonytalanság, a félelem. Mindez nem azért fontos nekem, mert az országomnak megint rossz híre van és a világ összes jelentősebb médiuma leközölte azokat a képeket, ahogyan a menekültek átevickélnek a kerítésen. A drótköteg nem csak a menekülteknek okoz sérülést: egy ország szenved attól a gyűlölettő és hatalomvágytól, ami odagöngyölíttette (nyilván nem a kerítést fizikailag megépítők a hibásak).
Eközben a baloldal többnyire lapít. Néha megnyilvánul, néha parádézik a menekültekkel. Nem meglepő, hiszen fél: fél attól, hogy ha a morálisan konzekvens politikával felhívná a figyelmet a menekültek felé irányuló kötelességeinkre, akkor még további szavazatokat veszítene. Fél attól is, hogy ha bekövetkezik egy terrortámadás vagy éppen a menekültek között/menekültekkel lesz véres konfliktus, akkor kiáll majd Orbán Viktor és ezt mondja: minden a menekültimádó baloldal hibája. Fél tehát attól, hogy Orbán megint a falnál kezdte a politikát és innentől kezdve a menekültek konzekvens támogatása csak rossz vért szülhet. Ideje lenne rájönni azonban arra, hogy mekkora tévút az Orbánék által belénk hipnotizált többségi politizálás. Vegyük már észre végre, hogy vannak olyan dolgok (főleg morális kérdések), amelyek egyszerűen kívül esnek a többségi politikán és nem a többség kompetens benne dönteni, s a kisebbségnek is lehet igaza (gondoljunk bele abba, hogy civil segítség nélkül – ugyanis a magyar állam tulajdonképpen lemondott a menekültek segítéséről – hány és hány menekült, főleg kisgyermek szenvedett volna kárt, esetleg halt volna meg). Ebbe, az Orbánék által felállított csapdába bele kell sétálni: nincs más út morálisan.
Vajon azt mikor vesszük észre, hogy a Magyarországon átutazó menekültek az Orbán-félék miatt kényszerültek arra, hogy elhagyják hazájukat: a hatalmi gőg, a számítás, a taktika, amely csak felhasználható erőforrásnak tekinti az emberek életét a zsarnoki rendszerek sajátja. S ez nálunk sincs másként! Orbán is homokszemnek tekinti a menekülteket a kis homokozójában, akikkel zsarolhatja a magyarokat, ahogyan tette azt öt évig, amikor különféle társadalmi csoportokat játszott ki egymás ellen. Akik pedig azzal érvelnek, hogy miért nem a magyarokat segítik a civilek, pusztán élesen bizonyítják azt, hogy az Orbán-rendszer elnyom, kitaszít minden gyengét, szükséget szenvedőt. Kizárólag a szükséghelyzet mértéke és nem a nemzetiség határozza azt meg, hogy kinek kell segíteni. Úgy vélem, hogy Orbánék – a gyűlöletre épített stratégia mellett – azért sem vették emberszámba a menekülteket, holott lett volna erre a Magyar Államnak képessége, mert féltek, hogy ha kiderül az, hogy tudnak segíteni a rajtuk, akkor az egymás ellen kijátszott társadalmi csoportok megkérdezik, hogy miért rúg beléjük (is) az állam? Így marad az állam által magára hagyottak egymás elleni gyűlölködése – ahogyan ezt itthon megszoktuk.
Szeretnék valamit leszögezni, főleg az orbáni politikába hirtelen „beleszerelmesedett” vagy pedig félelmei elől abban valami perverz megnyugvást találó baloldali-liberális emberek számára: Orbán valóban egy „európai életformát” véd. Csak éppen az övét! Csak éppen olyat, amelybe egy országnyi ember belegebedt vagy bele fog. Csak éppen olyat, ahol mindenki (lett légyen az hajléktalan, magánnyugdíjpénztár-tag, hallgató, orvos és ápoló, kispénzű bankbetétes vagy menekült), aki mást vagy máshogyan gondol, kuss a neve! Azoknak a baloldaliaknak mondom, akik egyébként Orbán politikai ellenfelei, de hirtelen „felismerték” azt, hogy a menekültválság kezelésében Orbánnak van igaza: súlyosan tévedtek! Orbán nem fél senkit, semmilyen társadalmi csoportot feláldozni a politikai siker, a szavazatok érdekében: az csak külön könnyebbség, ha külföldi rászorulókról van szó. Ne felejtsük el: a baloldal – jobboldali olvasatban – még mindig „rárontott a nemzetére”, még mindig ki van taszítva onnan, sőt már „nem is magyar”, de legalábbis gyűlöli a magyarokat. De akkor tisztán és lassan mondom, hogy mindenki megértse: a fogadatlan baloldali Orbán-prókátorok azért küzdenek, hogy visszaállítsuk azt a kellemesen meleg itthoni lábvizet, ahol jókat lehet a diktatúrán elmélkedni és keseregni. Nos, rossz hírem van: orbáni olvasatban, ahogyan a menekültek, úgy a baloldal sem részese a magyar politikai közösségnek!
Mielőtt belefulladnánk a baloldal felett érzett sajnálatba, térjünk vissza a menekültválság problémája, ami nyilván nagyságrendekkel fontosabb, mint a fentiek. Az orbáni politika legjelentősebb és embereknek súlyos szenvedést okozó hibái a következők: gyűlöletkeltő, nélkülöz minden szolidaritást, Európa-ellenes. Magyarországon lassan éppen olyan hevesen kezdjük gyűlölni egymást és mindenkit, aki más, mint ahogyan Orbán Viktor és emberei. Ha az országunkat megosztó és felemésztő gyűlöletpolitikán nem tudunk változtatni, akkor vajmi keveset ér az ún. „európai életformánkért” való rögeszmés aggódásunk. Vajon elgondolkodtunk már azon, hogy az „időben megkezdett” gyűlöletkampány helyett, akár emberséges határ menti tranzitzónákat is építhettünk volna, de nem, mert Orbánnak szüksége volt a Keletire, hiszen kézzelfoghatóvá, szagolhatóvá, láthatóvá és gyűlölhetővé kellett tenni az új „ellenséget”. Természetes, hogy féltem, féltjük szűk és tágabb Hazánkat a menekültválság közepette, de a gyűlölettel éppen azt áldozzuk fel, amit meg szeretnénk védeni: gondoljunk csak bele abba, hogy, ha szeptember 15. után csökken is a menekült-áradat hazánkra nehezedő nyomása, úgy annak az lesz az ára, hogy még több embert sodrunk veszélybe és embercsempészek karmaiba. Jól fogunk aludni? Az orbáni politika nélkülöz minden szolidaritást: sem a menekültekkel, sem azokkal az országokkal nem vállalunk szolidaritást, akiket a magyar határzár miatt elviselhetetlen tehernek tehetünk ki. Ebben a köldöknéző politikában Orbánnak csak az a fontos, hogy erőt mutasson, s ezért azt is bevállalja, hogy a rendőrség és a honvédség keményen oda fog csapni a menekülteknek. Azt akarja elhitetni, hogy Európát védi, közben pedig alapjaiban ássa alá az európai közös megoldás lehetőségét, köpi szembe azokat az értékeket, amelyek érdekében elvileg harcol. Ha nálunk enyhülne is a menekültválság, de Európa többi országa belefulladna abba, az kinek lenne jó? Kivonhatja-e magát Magyarország vagy bárki a közös cselekvés alól? S itt nem az a kérdés, hogy Európa határait kell-e ellenőrizni, hiszen persze, hogy kell. De mindezt lehet emberséggel is csinálni, nem pedig úgy, hogy információval el nem látott és rettegő menekültekkel hatalmi játékot játszunk (ugyanis ez történt a bicskei állomáson).
Persze mindezzel nem azt akarom mondani, hogy én nem félek, és akkor folytassuk a multikultit (ilyet egyébként nem nagyon mondanak a baloldalon, sőt inkább hallgatnak, s ezt a baloldali tanácstalanságot használja ki a jobboldal). Azt sem állítom, hogy Európának nincs oka tartani a muszlimokkal való együttéléstől, vagy éppen a terrorizmustól. Ezek fontos kérdések, ki kell nyitni ezeket a vitákat, sőt adott esetben nyilvánvalóvá kell tenni az együttélés minimumkövetelményeit a menekültek számára. Sőt, Európának jelentős szerepet kell vállalnia a menekültválság okainak kezelésében. De most nem ezekről van szó, hanem arról, hogy van egy humanitárius válság és segítni kell a szenvedőkön. Erre nem válasz az, hogy a menekültekkel túlterhelt, „biztonságos” Törökországba visszaküldjük. Orbán és hozzá hasonlók nem akarják tudomásul venni, hogy annak az Európának, amelyet ők szeretnének fenntartani, és amelynek az alapja a gyenge társadalmi csoportok kizsákmányolása, egymás ellen való kijátszása, valamint a fenntarthatatlan nyugati életforma, végképp leáldozott. Számomra a menekültválság jelzi azt, hogy Európának újra kell gondolnia önnön kulturális, gazdasági és politikai alapjait és a tehetős polgároknak bizony újra kell tervezniük eddigi, kényelmesen berendezett életvitelüket. Ezek kellemetlen kérdések és Orbán, valamint azok, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak, úgy akarják megválaszolni e kérdéseket, hogy könyörület nélkül bezárják Európa kapuit.
Egyre inkább úgy érzem, hogy mind Magyarországon, mind pedig Nyugat-Európában kezd kialakulni egy olyan légkör, hogy bár undorodunk Orbántól, de a menekült-politikáját támogatjuk (vagy nem akadályozzuk), mert valakinek el kell végeznie ezt a „piszkos munkát”. Orbán is úgy véli, hogy lesz pár kemény hónap, aztán pedig egész Európa ünnepelni fogja. Eközben pedig menekültek százai, ezrei fognak meghalni, gyermekek és várandós anyák visszafordíthatatlanul károsodni. Nincs igaza Orbánnak: mindenkinek joga van a jobb élethez, hiszen nem elsősorban érdemeinek, hanem jó szerencsénk és a világ óriási igazságtalanságai miatt vagyunk mi a kerítés itteni oldalán. Azt hiszem az erre való állandó és kérlelhetetlen figyelmeztetés lehet a baloldal fő feladata a következőkben.
