Az ellenzéki összeborulást elemzők körében megfogalmazódott egy olyan álláspont, mely szerint a közös lista – ha másra nem is, de – arra egészen biztosan alkalmas lesz, hogy megakadályozza a Fidesz-KDNP kétharmadát. Mielőtt elhisszük azt, hogy a vereség felér egy győzelemmel, érdemes feltenni azt a kérdést, hogy valójában ki van jobban rászorulva a kétharmadra?
Az a fő állításom, hogy a Fidesz-KDNP-nek sem közjogi, sem pedig politikai-taktikai szempontból nincs szüksége még egy kétharmadra. Ezért hibás stratégia már most egyfajta győzelemként beállítani az ellenzéki összefogást, mint amely alkalmas a kormányzó erők által – álláspontom szerint – meg sem fogalmazott célkitűzés megakadályozására. Vizsgáljuk meg, hogy valójában kinek van és kinek nincs szüksége kétharmadra a következő parlamentben, s hogy mi következik mindebből az ellenzék számára.
Kinek van szüksége a kétharmadra?
Érdemes figyelembe venni azt, hogy a Fidesz-KDNP számára pusztán lehetőség (de nem cél), az ellenzék számára azonban szükségszerűség a kétharmad. Hiszen, amíg a jelenlegi kormányzó erőknek nincs szüksége parlamenti kétharmadra a kormányzáshoz, addig a kormányrudat megszerezni kívánó ellenzék igen nehezen irányíthatná az országot kétharmad nélkül, a 2010 és 2014 közötti kétharmad által kialakított feltételek között. Bár mostanság kevesebbet beszélünk róla, de a Fidesz-KDNP által kialakított és a (leendő) kormányzást több ponton (pl. adópolitika, nyugdíjrendszer) is gúzsba kötő jogrendszer teremtette kényszerhelyzet továbbra is jelen van. Az ellenzék tehát most úgy készül győzelemre (?), hogy (a) nem tudja, hogy mit fog kezdeni egy kétharmadot el nem érő győzelem esetén; (b) lehet, hogy sejti, de azt nem tudja, hogy pontosan miként fogja programját végrehajtani. Csak egy egyszerű felvetés: hogyan fogja az ellenzéki szövetség kétharmad nélkül teljesíteni azt az ígéretét (amely egyébként mindegyik tag programjában benne van), hogy korrigálja az igazságtalan egykulcsos adósrendszert?
Miért nincs szüksége a Fidesz-KDNP-nek kétharmadra?
Súlyos tévképzet tehát, hogy a Fidesz-KDNP-nek szüksége lenne további kétharmadra. Közjogi szempontból befejezte a rendszer átalakítását, s a legfontosabb intézmények élén a kormánypártok emberei ülnek. Egyetlen szempontból mégis szükséges lehet Orbán Viktornak a minősített többség: a kapkodás miatt. Az elmúlt négy évben bőven volt arra példa, hogy a Fidesz-KDNP nem átgondoltan nyúlt a kétharmadhoz és hibák befoltozására használta azt (pl. az Alaptörvény negyedik módosításával a kétharmad az Alkotmánybíróság által alkotmányellenesnek mondott rendelkezéseket injekciózott az törvénybe). Azonban e nélkül, a „biztos, ami biztos” kétharmad nélkül is bőven lehet kormányozni, maximum nagyobb kreativitásra van szükség.
Az Alaptörvény és kétharmados jogalkotási cunami után többször napvilágot látott az, hogy a ciklus második fele nyugalmasabb és kiegyensúlyozottabb lesz. Nem így lett. Ugyanakkor a szemmel látható Orbán Viktoron a konszolidálási igény: a Nemzeti Együttműködés Rendszerének második ciklusában feltehetőleg – legalábbis a politikai kommunikáció szintjén – felerősödne az ellenzékkel folytatott párbeszéd, s a feléjük mutatott gesztus-politizálás. Ehhez a konszolidációhoz látható, mérhető ellenzékre van szükség, amire a Fidesz-KDNP ismételt túlnyerése esetén vajmi kevés esély van. Ehhez jön egy még összetettebb és középtávú cél: nevezetesen az ellenzéki térfél radikális átalakítása és a jobboldal számára megfelelő, a „(poszt)kommunistáktól” megtisztított baloldal létrehozása. Mind a két stratégiát legutóbb G. Fodor Gábor fogalmazta meg a Heti Válasz hasábjain (2014. január 9.): „Ha Fidesz győz, akkor ez azt fogja jelenteni, hogy a rendszerváltás utáni magyar politikatörténetben először kormányzati pozícióból újrázhatna a jobboldal, megteremtve a lehetőségét a hosszabb távú jobboldali konszolidációs politika lehetőségének. Ez a kormányzati stílusváltás mellett a politikai erőtér átrendeződését is jelentené: az újraformálódó, a jobboldal által kimunkált nemzeti közmegyézést magáévá tevő nemzeti elkötelezettségű baloldal organikus kiépülésével idővel valódi, nyugati értelemben vett politikai váltógazdaság feltételei teremtődhetnének meg.”
A Fidesz-KDNP tehát egy vélt vagy valós nemzeti közmegegyezésben érdekelt, ahol a feltételeket bár ők diktálják, azonban lehetőséget biztosítanak más szereplőknek is. Ezt kormányzati pozícióból kétharmad nélkül is lehet irányítani.
Mi következik mindebből az ellenzék számára?
Ha a kormányzásra készülő ellenzéket megcsalja realitásérzéke és helytelenül méri fel pozícióit, akkor helyzete – a Fidesz-KDNP kétharmados rendszer-átalakítása miatt – halmozottan hátrányos lehet egy esetleg választási győzelem estén: kicsit olyan, mintha feles többséget szerezve is kisebbségből kormányozna. Ezért nem árt már most átgondolni néhány tényezőt.
Először is az ellenzéknek nem érdemes fals és alaptalan győzelmi jelentésekkel a potenciális választási vereséget tompítani, ami adott esetben a maradék győzelmi esélyét is leronthatja – még ha azok igen csekélyek is.
Másodszor, ha valóban kormányzásra készül az ellenzék (ebben a tekintetben lehetnek kétségeink és a kiinduló problémánk is ezt támasztja alá), akkor vagy kétharmaddal kell nyernie (amire jelenleg mikroszkopikusan kicsi az esély) vagy pedig meg kell egyeznie a leendő parlament ellenzékével stratégiai, a kormányzást biztosító kérdésekben. Esetleg fel kell készülnie arra, hogy feles többséggel végzi el a kétharmados rendszer korrekcióját, ez azonban komoly közjogi állóháborúhoz vezethet.
Végül: a baloldalnak számolnia kell azzal a tendenciával is, hogy a Fidesz-KDNP nem pusztán a közjogi rendszert, hanem a pártrendszer egészét is át kívánja alakítani és egy saját elképzelése szerinti balközép erőt akar létrehozni (ezt a célt szolgálta az Átmeneti Rendelkezéseknek az Alaptörvénybe oltott, s az MSZP-ellenes propagandája; a két blokk irányába ható választási rendszer; a folyamatosan szinten tartott kommunista-diskurzus). A baloldalnak el kell döntenie, hogy belemegy-e ebbe a játékba, sodródik-e az árral vagy önálló stratégiát alakít ki.
