A cikket a Mikulás hozta a 2013. december 6-i Népszabadságba.
A kormányerők vehemensen alakítgatják azt, hogy mit kell értenünk nemzet alatt. A határon túli magyarok szavazati joggal járó, könnyített honosítása tágítja (ezt nevezhetjük pozitív nemzetfogalomnak), az atomfegyverként alkalmazott kommunistázás pedig (amely kirekesztő, tehát negatív meghatározás) szűkíti a nemzet fogalmát.
Amíg a baloldal többségében azonosulni látszik a nemzet új, pozitív fogalmával, és elfogadja a külhoni magyarok választójogát, addig a kirekesztő nemzetfelfogással szinte semmit sem tud kezdeni. Ezzel párhuzamosan pedig a békemenet és a vele összenőtt október 23-i állami ünnepség bebizonyította: Orbán Viktor végleg ki akarja iktatni a „nemzetből” az általa oda nem tartozónak ítélteket. A második Orbán-kormánynak szinte első intézkedése a virtuális nemzetegyesítés volt: a 2010. évi XLIV. törvénnyel megkönnyítette a külföldön élő, magyar felmenővel rendelkező (legalábbis magyarországi származását valószínűsítő) és magyarnyelv-tudását igazoló emberek magyar állampolgárrá válását. Ennek patetikus leképződése a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény. A könnyített honosítást az MSZP nagy része elfogadta, a tanúságtételi törvényt azonban már elutasította. Ezzel tehát a Fidesz–KDNP rohamléptekkel tágította a politikai közösséget, s a szimbolikus intézkedéseken túl az alaptörvény (amely nem teszi a választójog feltételévé az állandó magyarországi lakhelyet) és az új választási törvény (amely ténylegesen szabályozza a külhoni magyarok választójogát) avatta a külhoni magyarokat „a nemzet” választójoggal rendelkező részévé. A dolog azonban felemásra sikeredett: mivel az alaptörvény hagyott egy kiskaput, és úgy rendelkezik, hogy „[sarkalatos] törvény a választójogot vagy annak teljességét magyarországi lakóhelyhez, a választhatóságot további feltételekhez kötheti”, ezért a választási törvény pusztán „fél szavazatot” ad a külhoniaknak, egyéni választókerületi jelöltre nem, csak listára szavazhatnak.
Mivel az ellenzék sem az alaptörvényt, sem pedig a választási törvényt nem fogadta el, ezért elsőre úgy tűnhet, hogy a nemzet jobboldali újradefiniálása (az államnemzeti paradigmáról a kultúrnemzetire való áttérés) a baloldal ellenében történt. Azóta azonban mind az MSZP, mind pedig az Együtt–PM igyekszik nyitni a határon túliak felé, és a választójogukat – amint azt többször hangsúlyozták is – tényként kezelik (ebben nem osztozik Gyurcsány Ferenc és a Demokratikus Koalíció, pártolva ugyan a határon túli magyar közösségek autonómiatörekvéseit, de masszívan elutasítva a külhoniak választó jogát). Kétségtelen, hogy a nemzet fogalmának átértelmezése, bővítése nem lehet pusztán egy politikai oldal belügye, de érzésem szerint a 2004-es népszavazás utóhatásaként a baloldalnak el kell fogadnia a jobboldal véleményvezéri szerepét ebben az ügyben. Ez korántsem jelenti azt, hogy a baloldalnak sodródnia kellene, sőt be kell mutatnia azt, hogy a „nemzetegyesítés” deklarációk ban merül ki, és éppen az a pártszövetség tekinti pusztán jelképes aktusnak (a Századvég egyik tanulmánya szerint: „a valóságban… szavazataik hatása inkább jelképesnek, mint befolyásoló erejűnek mondható”) a szavazati joggal járó könnyített honosítást, amely a legnagyobb támogatottságra számíthat a határon túli közösségek részéről. Azon túl, hogy a választott jogi megoldás nemzetközi szerződésekbe ütközhet, súlyosan ellentmond a jobboldal fennen hangoztatott nemzetegyesítő törekvéseinek, és igazságtalan, hazug rendszert intézményesít.
Azt gondolom tehát, hogy1. abaloldal képes arra, hogy belássa korábbi rossz döntését, és hiteles szereplője lehet mind a nemzetfogalom meghatározása körüli vitáknak, mind az ebből következő nemzetpolitikának; 2. mivel a nemzet új fogalmáról egyedül a jobboldali erők döntöttek, ezért a baloldal azzal korrigálhatja és legitimálhatja ezt a döntést, hogy a határon túli magyar honfitársaink igazságos és valódi választójoga mellé áll.
A nemzet pozitív meghatározásán túl azonban van egy terület, ahol a baloldalnak még vehemensebben kell fellépnie: ez pedig a nemzetből való kizárás, a nemzetárulóvá bélyegzés terepe. A miniszterelnök azt hiszi, hogy a nemzet csereszabatos részekből áll, s kénye-kedve szerint egyes csoportokat befogadhat, másokat pedig kitaszíthat onnan. Ennek fő eszköze a Reinhard Koselleck által leírt aszimmetrikus ellenfogalmak mesteri használata (amikor egy politikai csoport a maga érdekei szerint bélyegzi meg az ellencsoportot, s e fogalomhasználattal nem pusztán meg- és elnevez, hanem ki is rekeszt, így pl. nemzeti–nemzetietlen). Ez a kirekesztő gondolkodás jelent meg abban, hogy a kormánypártok az alaptörvény erejével kívánták kiiktatni politikai ellenfeleiket, kimondva az MSZP-ről, hogy „osztozik mindazon felelősségben, amellyel az állampárt terhelhető”. Vagy legutóbb, Orbán Viktor 2013. szeptember 28-i, a Fidesz XXV. kongresszusán elmondott beszédében, amikor azzal penderítette ki a nemzetből a „kommunistákat”, hogy gyarmatosítók (bankok, multik) kiszolgálói, és kiárusítják az országot. Azonban a jobboldal egy részének súlyos önhittsége, amelyet az oldal egészének hallgatása és a baloldal bénultsága tüzelt és táplált, 2013. október 23-án átlépett egy határt. Orbán Viktor ünnepi beszédében a következőre vetemedett: „Először is tudjuk, hogy a magyar szabadságnak nemcsak hősei voltak, hanem árulói is… Tudjuk azt is, mindig voltak olyanok, akik segítették a külső ellenséget… Tudjuk azt is, hogy 2006-ban, 16 évnyi demokrácia után ezen a napon puskákkal vadásztak ránk a pesti utcán… Tudjuk jól, ne legyen kétségünk felőle, ma ismét közénk lövetnének – jó esetben gumilövedékkel…” A baloldal immáron nem pusztán az országot kiárusító kommunista képében jelent meg, hanem saját nemzetét elpusztító árulóként. Az Orbán-féle végletes ellenfogalmakban való gondolkodás ezúttal valóban messzire ment, és ami még szörnyűbb, bal- és jobboldal annyira hozzászokott ehhez a logikához, hogy a miniszterelnök kijelentése lényegében belesüppedt a szokásos kommunistázásba. Egyedül a Bajnai Gordon körüli ellenzéki erők fedezték fel, hogy baj van: „Ön a magyar nemzet egyre növekvő – az Ön politikájával elégedetlen – részét ismét kizárta a nemzetből…”
Mit tehet ebben a helyzetben a baloldal? 1. Azt semmiképpen sem, hogy visszadobva az aszimmetrikus ellenfogalom labdáját, ezúttal maga kezd totális háborúba, kirekesztve ezzel a kirekesztőt (ezzel elveszítené a lehetőséget, hogy korrigálja a nemzet pozitív fogalmát). Ugyanakkor magától értetődő realitásként kellene ragaszkodnia ahhoz, hogy az Orbán Viktor által „kommunistaként” megbélyegzettek is éppolyan részei a nemzetnek, mint a stigmatizálók. 2. Fel kell hívnia a figyelmet arra, hogy a nemzethez való tartozás nem függhet egyetlen politikai csoport s még inkább egyetlen személy akaratától. 3. Figyelemmel kellene lennie azokra, akik nem különféle aszimmetrikus ellenfogalmakkal határozzák meg magukat. Gyanítom, hogy a közvélemény-kutatások által „bizonytalanként”, „nem válaszolóként” leírt csoportok döntő többsége ilyen, és undorral vegyes félelemmel tekint a kirekesztő fogalmakkal operáló taktikákra. 4. A baloldalnak tehát egyszerre kellene megszólalnia a nemzet pozitív és negatív fogalma kapcsán, ahhoz, hogy korrigálhassa és helyreállíthassa a jobboldal egy része által megbontott nemzetfogalmat.
