Mára az a paradox
helyzet alakult ki Magyarországon, hogy az „alkotmányellenesség” nem feltétlenül
negatív kifejezés, hiszen éppen az Alaptörvény tartalmaz alkotmányellenes
rendelkezéseket, s ami ezzel ellentétes, az az alkotmányos. A fekete tehát
megint fehér lett.
Közel egy éve így fogalmaztam: „… kétségtelen, hogy olyan helyzettel nem nagyon álltunk még szemben,
amikor állami intézkedéseket illetően tartalmi és formai szempontból ennyi
erkölcsi kétely merült volna fel. Különösen egy olyan helyzetben, amikor a
kormányrudat olyan politikai erő szerezte meg, amely éppen ellenfele morális
bukásából kovácsolt tőkét magának.” [(Z)erkölcsök,
Népszabadság 2012. május 21.] Sőt azt is megkockáztattam, hogy a jogrendszerben
elhelyezett erkölcsi taposóaknák előbb robbannak majd fel, mint a politikaiak. Bár
tévedtem volna, vagy minimális jóstehetségemet a lottószámokkal való
bíbelődésre használtam volna fel! Sajnos nem így lett: a politikai erkölcsi
aknák (föld- és trafikügyek) egymás után robbannak, a jogrendszer morális
nívója és az abba vetett bizalom pedig közeli kapcsolatba került a föld alatt
élő kétéletűek nemesebbik felével. A helyzet a jogrendszer legfontosabb elemét,
az Alaptörvényt is elérte: a negyedik Alaptörvény-módosítás végleg elmosta az
alkotmányosság és alkotmányellenesség közti – 2010 óta rendre áttört – határt,
hiszen 7 ügyben (a család fogalma, egyházak elismerése, választási kampány,
gyűlöletbeszéd, hallgatói röghöz kötés, hajléktalanokkal szembeni fellépés) is
úgy egészítette ki az Alaptörvényt, hogy a választott megoldás az Alkotmánybíróság
(AB) korábbi határozatai szerint alkotmányellenes vagy alkotmányossága erősen
megkérdőjelezhető.
Vajon mindez (vagyis az alkotmányellenes
alkotmánymódosítás) tekinthető-e morálisan elítélendő cselekedetnek vagy
pusztán egy nem túl elegáns jogi megoldásnak a parlament és az AB közötti
harcban? A kérdésfeltevés mögött természetesen az húzódik meg, hogy az
alkotmányosság szempontjából mit tekintünk „jónak” és „rossznak”. Azt gondolom,
hogy mindenképpen az az alkotmányos és jogállami megoldás, amely kontrollálható,
felülvizsgálható és adott esetben orvosolható. A Fidesz-KDNP éppen ezeket a
lehetőségeket vette el az állampolgároktól és vitte bele minket egy olyan
morális zsákutcába, ahol kétszázhússzal száguldunk a betonfal felé. Méghozzá
fék nélkül, hiszen e kérdések alkotmányosságáról az AB nem mondhat véleményt, mert
a negyedik Alaptörvény-módosítás „előrelátóan” kizárta az Alaptörvény tartalmi
kontrollját is. Tehát nem pusztán az egyes (szak)politikai kérdésekben
elfoglalt álláspont (pl. a hajléktalanok vegzálása) morálisan elfogadhatatlan,
hanem még inkább az, hogy az érdemi kontrollt zárták ki a kormánypártok. Vagyis
az Alaptörvény egyre inkább hasonlít egy menekülttáborhoz, azon politikai
ügyeket szállítja ide az alkotmányozó, amelyekkel egyszerű törvényi szinten
meggyűlt a baja.
Azonban a Fidesz-KDNP itt nem állt meg, hiszen azzal, hogy
az Alaptörvény szintjére emelte a vitát, ellenfeleit szándékosan belekergette
egy morális csapdahelyzetbe: ugyanis aki továbbra sem ért egyet a fenti
szabályokkal, az automatikusan a közjogi rendszer ellenségévé (tehát „rosszá”) válik.
A taktika már ismerős: így lett a rezsicsökkentés ügyében erkölcsileg
megbélyegezve a bíróság, amely csupán jogszerűen próbált meg eljárni. A
miniszterelnök oldaláról pofonegyszerű a képlet, a kormányoldal mindig
erkölcsös, ellenfelei pedig mindig vállalhatatlan álláspontot képviselnek
(utóbbiak hol nemzetközi balliberális összeesküvésben, hol a multik érdekinek
kiszolgálásában vagy éppen a kommunista erkölcsök továbbélésében öltenek testet).
Ha ezen a vonalon haladunk tovább, akkor joggal tételezhetjük fel, hogy a soron
következő Alaptörvény-módosítás alkotmányos szintre emeli mindenki jogát a
rezsicsökkentéshez!
Ez a morális kelepceállításban és kétkulacsosságban otthonos
politika csúcsosodott ki most az Alaptörvényben. Ezzel erkölcsi pillérinek meginognak,
a jóból rossz lesz és viszont, egy nyilvánvalóan alkotmányellenes álláspont
pusztán attól „jó” és vállalható lesz, mert bekerül az Alaptörvénybe. A
kormányzó erők nagy tehetséggel játszanak a „morális hegedű” húrjain. Mindezt
megtámogatja a suttogó propaganda, hiszen a Századvég egyik legújabb felmérése
szerint a megkérdezettek 64 százaléka véli úgy, hogy hanyagolni kellene az
Alaptörvény módosításával kapcsolatos vitákat, s más, fontosabb témákkal
kellene foglalkozni! Vajon van annál fontosabb, mint hogy egy ország Alkotmánya
valóban erkölcsi mérce legyen és ne egy aktuális kormány döntsön véglegesen jó
és rossz kérdésében? Vagy talán az is lehet, hogy a 64 százaléknak mégis igaza
van és valóban nem az Alaptörvénnyel kellene foglalkozni, hanem éppen azzal,
amit szándékosan kihagytak belőle…
A cikk a Népszava Szép Szó mellékletében jelent meg 2013. május 11-én.
