Nem aratott osztatlan sikert az LMP és a 4K! Köztársasági minimum címmel írt alapvetése. Jobboldalon nyilván nem lesz mértékadó egy ilyen dokumentum, az azonban sokkal meglepőbb, hogy az ellenzék részéről a jótékony hallgatás vagy a csípőből tüzelő ellenszenv volt a reakció.
Abban a „minimumban” talán meg lehet állapodni, hogy szükség lehet egyfajta közmegegyezésre arról, hogy miként és mit kell majd reparálni a jogállam és a köztársaság 2010-es feldúlása után Magyarországon. Ez nyilván elsősorban azokra értendő, akik az elmúlt időszak politikájában találnak valami kivetnivalót. Az irányok kapcsán lehetséges és szükséges a vita, de abban talán egyetérthetünk, hogy szükség van valamilyen közös fundamentumra. Erre tett kísérletet korábban a Milla 12 pontjával (amit az Együtt 2014 mozgalom is elfogadott kiindulópontjának), és most az LMP, illetve a 4K! a Köztársasági minimummal. Utóbbi egyrészt teljesen hatástalan maradt, másrészt, aki foglalkozott is vele, azonnal nekiugrott. A Publius és Kapitalizmus blog szerzői egyaránt rámutattak a vélt vagy valós gyenge pontokra. Mindkét irat erősen kifogásolta a minimum terv azon célkitűzését, amely a képviseleti és közvetlen demokrácia emancipálására irányul. A Publius nem volt kibékülve a program baloldali jellegével (szociális jogállam), a Kapitalizmus blog szerzője pedig egy eklektikus gondolatmenet keretében összekapcsolta a két párt bírálatát a rendszerváltás utáni időszakkal, mondván, a széles jogkörű Alkotmánybírósággal, a több pilléren álló ombudsmani rendszerrel oda térnénk vissza, ahol a part szakad.
Félreértés ne essék, természetesen nem azt állítom, hogy nem lehet egymást és az ilyen típusú kezdeményezéseket kritizálni – lehet és kell is. Csak olvasva a reakciókat, látva az utóéletet, néha tényleg igaznak bizonyul a tézis: a jogállam és a köztársaság híveit csak és kizárólag az Orbán-fóbia tartja egyben, egyébként megfojtanák egymást egy kanál vízben. Ahhoz, hogy ezt az önbeteljesítő jóslatot – ami pókhálóként tapadt meg az agyunkban – megcáfoljuk, álláspontom szerint két nagyon egyszerű kompromisszumot kell elfogadni. Ha tetszik, ez lehet a „minimum minimuma”.
(1) Először is be kell látni, a 2010-től kibontakozó közjogi és politikai „dúvadság” oka nem az 1989-ben kialakított közjogi struktúra. Ez persze nem azt jelenti, hogy a rendszerváltó Alkotmányunk hibátlan lett volna, de azt nagyon is, hogy alkalmas volt a köztársaság és a demokrácia (igen, mind a kettő) működtetésére. Akkor mégis hogyan következhetett be a fülkeforradalom? – tehetnénk fel a kérdést. A köztársasági Alkotmány mégsem volt alkalmas arra, hogy megvédjen bennünket a többség zsarnokságától? Úgy érzem, elveiben alkalmas lett volna – persze arról lehet vitatkozni, hogy meg lehet-e jobban óvni az Alkotmány integritását, és a mostaninál is több garanciához (pl. a kétharmadnál nagyobb többség, esetleg népszavazás) kötjük módosítását. A hiba a praxisban volt, abban, hogy jött egy olyan politikai csoport, amely nem tisztelte sem az Alkotmányt, sem annak játékszabályait: ilyen körülmények között nehéz hatnia még egy gránitszilárdságú Alaptörvénynek is (megjegyzem, ez lehet majd a 2011-es húsvéti Alkotmány veszte is, de ez egy másik történet). Minderre jött egy súlyosabb faktor: a polgárok nem voltak érdekeltek alkotmányuk, alkotmányos értékeik megvédésében, s cinkos némaság övezte a közjogi rendszer felrobbantását. Minden minimumprogram-alkotónak és -kritizálónak el kell gondolkodnia ezen a paradoxonon: volt egy elvileg ütőképes alkotmányunk, ami gyakorlatban bukott meg. Persze itt lehet azzal érvelni, hogy a puding próbája az evés, és ami ténylegesen megbukott, az elveiben sohasem volt jó, de ilyen alapon kidobhatjuk azt az időszakot is az ablakon, amikor még működött a dolog.
(2) Mindebből következik a másik alaptézis: a jogállami és alkotmányos újjáépítésnek egyszerre kell támaszkodnia az 1989-es alkotmányozásra és egyszerre kell azt meghaladnia. Úgy gondolom, nem lehet visszatérni 1989-hez, viszont bűn nem tanulni belőle. A helyzet hasonló a rendszerváltás korabelihez: a „kerekasztal lovagjai” megpróbálták feléleszteni az egyetlen olyan hagyományréteget, amit használhatónak véltek, és ez volt az 1946. évi I. törvény, a „kisalkotmány”. A közjogi rendszer restaurátorinak pedig tálcán kínálja magát 1989 és az azt követő időszak, minden hibájával, gyarlóságával és persze minden ténylegesen működő gyakorlatával.
Az 1989-es Alkotmány tehát elveiben talán működőképes volt, de semmiképpen sem volt a politikai közösség, a „köz-társaság” alapokmánya. A 2011-es Alaptörvény utóbbit meg sem kísérlete, és még elvi működőképességben is alacsonyabb szintet üt meg. Ebből adódóan azt hiszem, a fő kihívás – és erre eddig semmilyen program, minimumtézis nem reflektált – kettős. Egyrészt ki kell alakítani az emberek egészséges közjogi érdeklődését, ki kell fejleszteni azt a közjogi immunrendszert, ami még egy jól megszövegezett alkotmány működéséhez is elengedhetetlen (az 1989-es Alkotmány e közjogi immunrendszer hiánya miatt bukott meg). Másrészt egyszerre kell konzervatívan és progresszíven hozzáfogni ahhoz, hogy végre elveiben és gyakorlatában is kialakítsunk egy működőképes közjogi konstrukciót, vagyis megalkossunk a „köz-társaság” Alkotmányát.
Az irat megjelent az IDEA blogján 2012. október 30-án.
